„Identitás-politika”

Az „identitás-politika” egy üres fogalom, használata értelmetlen. Az „identitás-politika” ellenesség egy alapvetően (szélső)jobboldali ideológiai offenzíva eleme.

Az embernek vannak különböző identitásai, általában több is, vagyis valaminek érzi magát. Az identitást sokszor kívülről kényszerítik ránk – ez a kényszer a fennálló, elnyomó és kizsákmányoló társadalmi rendszerből fakad. Mi ez a rendszer? A kapitalizmus, ami a bérmunkára épül, vagyis arra, hogy a termelőeszközök használata és az azokkal való rendelkezés elválik egymástól. Mi, az emberiség 99%-a pusztán munkaerőnket tudjuk áruba bocsátani a megélhetésért, márpedig minden a cserére épül, semmi sincs ingyen, mindenért kell valamit cserébe adni. Ezt a brutálisan egyszerű rendszert számtalan ideológiai és egyéb identitásképző elem teszi fenntarthatóvá. Minket, a kizsákmányolt osztály tagjait megosztanak bőrszín, nem, anyanyelv, szexualitás, életkor, és számtalan egyéb szempont alapján. A kapitalizmus hierarchiákra épül, és ezek a hierarchiák nem csak a világrendszerben – centrum-periféria -, hanem a társadalom minden szeg-letében érvényesülnek. Itt jönnek elő a ránk kényszerített identitások.

Ha megpróbálsz a kényszer-identitások csapdájából kikerülni, akkor csak a problémát próbálod negligálni. A rendszer patriarchális, a szexizmus az egyik alapideológia. Ha a patriarchális hierarchiában alárendelt szerepet töltesz be mert nő vagy, akkor megpróbálhatod ezt az identitást nem felvállalni, de a rendszer úgyis nőként fog veled bánni. Ha a bőröd sötétebb árnyalatú, akkor te hiába próbálsz ezzel nem foglalkozni, úgyis számtalan nehézséged lesz emiatt.

Természetesen a struktúra elnyomó identitásaival való azonosulás – rasszizmus, szexizmus, homofóbia, nacionalizmus, ageizmus, stb. – más logikával működik, ott egyszerűen csak a konformista nyárspolgárnak a hierarchia magasabb polcán való helyfoglalási törekvéséről van szó.

A kapitalizmus lényegéből fakadóan szexista és rasszista – a patriarchátust megörökölte a korábbi kizsákmányoló rendszerektől, a rasszizmus viszont már kapitalista találmány, a gyarmatosítás és a világrendszerben meglévő hierarchia ideológiai alátámasztása. Ahhoz, hogy ezeket a struktúrákat a kapitalista gazdasági alapokkal együtt meg tudjuk haladni, muszáj ezzel szembenézni, és aki rá van kényszerítve, annak muszáj ezt az alárendelt szerepet képviselő identitást felvállalni. És mi van azzal, akinek nem muszáj? Aki ezekben a hierarchiákban felül van – férfi, fehér bőrű, nem meleg, stb. – az könnyedén eltekinthet ettől a problémától – legfeljebb soha nem fogja megérteni teljes mélységében a kapitalizmus elnyomó és kizsákmányoló karakterét.

De hogy jön ide az osztályharc? Az „identitás-politika” ellen hadakozók szerint csak egy identitás valóságos. ez pedig a kizsákmányolt osztályhoz való tartozás. Csakhogy ez pont ugyanúgy működik, mint a többi kényszeridentitásnál. Kizsákmányolt munkásból akkor válsz osztálytudatos és cselekvő proletárrá, ha felismered osztályhelyzetedet, és felvállalod a proletár-identitást. Persze ez sem kötelező. Nem minden nő feminista, és bizony a bérmunkások többsége is tagadja az osztály-hovatartozását. Mindenki áltathatja magát, hogy vannak nála jobban kizsákmányoltak is, és kevesen vannak vele tisztában, hogy a mindenét elvesztő, kiszolgáltatott menekült, vagy a hajléktalan ugyanannak a globális osztálynak a tagja, mint a havi félmilliót kereső irodista.

Nem az a kérdés, hogy milyen identitás mentén kerülsz szembe a rendszer által generált problémákkal, hanem az, hogy merre keresed a kiutat. Bízhatsz benne, hogy az üvegplafon áttörhető, a széleskörű oktatás és felvilágosítás megszünteti a faji előítéleteket, vagy ha beindul a gazdaság, akkor nőni fog a fizetésed. És akkor abba az irányba, a rendszer megreformálásával próbálkozol.

De ha látod, hogy a bérmunka rendszere mindig újratermeli a nyomort, a profithajsza pedig elkerülhetetlenül háborúba és a klímakatasztrófába torkollik, és ugyanakkor azt is látod, hogy a kapitalizmus mindig hierarchiába fogja rendezni a nemeket, a bőrszíneket, akkor rájössz, hogy a rendszer alapjait kell lebontani. És nem elég a termelőeszközöket kisajátítani, a rendszert támogató ideológiákat is meg kell haladni, és ehhez szükség van az „identitás-politikára” is.

Nem a kiindulás a lényeg, nem a tettekre sarkalló identitás, hanem az irányultság, a harc perspektívája.

—

A politikai közbeszédben gyakran emlegetik az „identitáspolitikát” – nagyrészt teljesen hamis értelmezésben. Az „identitáspolitikát” nem lehet pontosan definiálni. Valami olyasmit jelent, hogy az adott személy vagy csoport politikai, társadalmi aktivitását az illető nemi, szexuális, bőrszín szerinti, vagy éppen nemzeti vagy vallási identitása, azonosságtudata határozza meg. Már ebből a leírásból is látjuk, menyire értelmetlen az „identitáspolitika” fogalmának használata, hiszen hogyan lehet egy platformon lévőnek tekinteni mondjuk egy antirasszista és egy nacionalista csoportot?

Az „identitáspolitika” eredetileg, néhány évtizeddel ezelőtt arra a jelenségre reagált, hogy a kizsákmányolt osztály tagjait különösen sújtja az elnyomás, ha nőneműek, vagy ha sötétebb a bőrszínük. Ez így van a világ minden országában, és mindig is így volt, hiszen a kapitalizmus létrejötte óta rasszista és patriarchális struktúra. Az „identitáspolitika” nem is talált fel semmi újat, egyszerűen csak kihangsúlyozott létező jelenségeket. Az antikapitalista mozgalomban, vagyis a munkásmozgalomban természetesen mindig volt törekvés a nemi és rasszista sajátos elnyomás elleni harcra is, ezt erősítették fel a 20. század második felének mozgalmai. Ugyanakkor az „identitáspolitika”, akárcsak a korábbi emancipációs mozgalmak, reformistává válhat. Antikapitalista alapok nélkül el lehet hinni, hogy a kapitalizmus lerombolása nélkül is javulhat a nők helyzete, vagy vissza-szorulhat a rasszizmus. A kapitalista centrum országaiban valóban történt is javulás. A társadalmi progresszió elérhet eredményeket, ez vitathatatlan. Sajnos ezek az eredmények bármikor elveszhetnek, az utóbbi években például világszerte felerősödött a nők elleni erőszak, és a centrumtól távolodva növekszik a homofóbia. A 2020-as antirasszista lázadások megmutatták, hogy a rendszerszintű rasszizmus korántsincs leépülőben, minden látszat ellenére sem.

Az „identitáspolitikát” kritizálják baloldalról is, mondván hogy az emancipációs törekvések, melyek a polgári progresszió programját képviselik, kiszorították az osztálytartalmat a mozgalomból. De az antikapitalista mozgalomból nem lehet kiszorítani az osztálytartalmat. A rendszer elleni harc résztvevői a kizsákmányolt osztály tagjai. A világszerte folyó harcok, és az időnként a centrum nagyvárosait is elöntő lázadások vagy sztrájkhullámok pontosan mutatják, hogy az antikapitalista mozgalom él és virul. Ami visszaszorult az a legális, tehát reformista politika. Leépültek az úgynevezett „munkáspártok” – de hát ezek amúgyis a rendszeren belüli boldogulást szerették volna, egy kis béremelést meg némi szociálpolitikát. A tőke néhány évtizede tudatosan bontja le mindenhol a szociális államot, és mivel jelenleg a kapitalizmus offenzívában van, erősnek érzi magát az uralkodó osztály, nem érdekli, hogy van-e olyan „munkásszervezet”, aki megédesíti a nekünk osztogatott keserű pirulát.

Az antikapitalista mozgalom célja a teljes emberi emancipáció, az emberiség felszabadulása a tőke uralma alól. Ennek az emancipációnak része minden egyenjogúsító törekvés: a rasszizmus, a patriarchátus, a homofóbia, a nemzeti és vallási elnyomás felszámolása.

Az „identitáspolitikából” az uralkodó osztály csinál problémát. Az uralkodó jobboldali értelmezés szerint az „identitáspolitika” a jogkiterjesztő, emancipációs mozgalmak elnevezése. A (szélső)jobboldal lényegéből fakadóan rasszista és szexista, ezért számukra gyűlöletes és elpusztítandó a fehér felsőbbrendűségnek, vagy a férfiuralomnak a tagadása. A tőke uralmának az az egyik alapja, hogy a kizsákmányolt osztály, vagyis mi mindannyian, nem fog össze. Ezért, az összefogás megakadályozásáért  hozták létre a megosztó ideológiákat: a rasszizmust, szexizmust, nacionalizmust, vallási fundamentalizmust. A fasisztoid értelmezés számára ezért minden emancipációs törekvés, még a legszelídebb polgári progresszív irányzatok is, ellenséges, felforgató, kommunista mozgalmak. Ezért tá-madják veszett dühvel az összes polgárjogi, emancipációs áramlatot, ezért szidják habzó szájjal a politikai korrektség szolid elképzeléseit.

Lehet akármi az identitásunk, az egyetlen igazán emberi cél a szabadság kiharcolása.

—

Metszet-szemlélet

„Régen minden jobb volt” – hallani gyakran, bármiről is legyen szó. Ez a vélekedés néha akkor is előkerül, ha az anarchista, vagy tágabb értelemben a baloldali mozgalmakról van szó. Ezt bővebben kifejtve általában az a nézet jelenik meg, hogy az „identitáspolitika”, vagy az „interszekcionalitás” (metszetszemlélet) tönkretette, befogta, eltérítette az eredeti anarchista vagy baloldali mozgalmat.

Válasszuk ketté a dolgot. A „baloldal” hagyományosan a munkásmozgalom elnevezése. A munkásosztály létrejöttétől kezdődően kívül állt a hivatalos politikai osztályokon, és alapvető érdeke, vagyis a kizsákmányoló bérmunka megszüntetése, a kapitalizmus ellenségévé tette. Programja tehát nem is lehetett más, mint a termelőeszközök (magán)tulajdonának megszüntetése. A mozgalmon belül azonban szakadás kezdődött mintegy 150 évvel ezelőtt, és ez a szakadás folyamatosan újratermelődik. Vannak ugyanis olyan munkásmozgalmi irányzatok, melyek számára a munkásosztály felszabadulása, az osztálytársadalom megszüntetése nem jelent többet a magasabb fizetéseknél.

Ez a reformista, szociáldemokrata munkásmozgalom, ennek leágazása a hagyományos szociáldemokrácián kívül minden államszocialista irányzat, a leninizmustól indulva a trockizmuson át a maoizmusig, guevaraizmusig, és így tovább. Ez az irányzat a nagyipari munkásság bázisán működött. (Kitérő: ebből fakadóan például nem tudott igazi programot adni a parasztság felszabadulását illetően. A megvalósult szocdem kormányzatok leginkább valamiféle földművelő nagyüzemeket tudtak létrehozni, az autonóm parasztmozgalmakat, az önkéntes szövetkezeti társulásokat felszámolták nyugaton és keleten egyaránt. A probléma azóta megoldódott, mert a technikai fejlődés a kapitalista centrumban és a félperifériák túlnyomó részén felszámolta a paraszti osztályt.) A 20. század közepén indult gazdasági fellendülés azonban a világ nagy részén átalakította a kizsákmányolt osztály szerkezetét. A fizikai munkát végzők aránya lecsökkent, a nagy gyárakban ma már többnyire nem szakmunkások, hanem betanított munkások dolgoznak, a munkásosztály jelentős része irodákban dolgozik vagy a szolgáltató szektorban, és egyre nagyobb a bizonytalan alkalmazotti státuszú dolgozók aránya (prekariátus). Eltűnt, átalakult a bázis. Elsősorban ez okozza a mai baloldal, tehát a kapitalizmus reformjára törekvő munkásmozgalom válságát, és semmiképpen sem az „identitáspolitika” térhódítása.

A munkásmozgalom következetesen antikapitalista szárnya az úgynevezett baloldali radikalizmus. Ez nem azt jelenti, hogy „radikálisan baloldali”, hanem a sokszínű, a (magán)tulajdonra és árutermelésre épülő kapitalista rendszer meghaladására törekvő irányzatok gyűjtőneve. Ilyen irányzat pl. az anarchizmus, a baloldali kommunizmus, és még néhány internacionalista, államellenes mozgalom. Az egyszerűség kedvéért beszéljünk csak az anarchizmusról. Az anarchizmus, mivel forradalmi irányzat, vagyis a rendszer totális tagadását jelenti, csak a forradalmi időszakokban válik tömegmozgalommá. Akkor viszont szükségszerűen az, a nagyobb forradalmi időszakok (1917-1923, 1967-1973) elképzelhetetlenek anarchista irányultság nélkül. Természetesen az ellenforradalmi korszakokban, a viszonylagos „társadalmi béke” nyomasztó szürkeségében is jelen van világszerte az anarchista mozgalom, aktív, gyakran harcias, hat a társadalmi mozgalmakra, és folyamatos vitákban tisztázza önmagát, a kapitalizmus meghaladásnak programját. Az anarchizmus mindig kiállt minden szexuális, etnikai kisebbség mellett, és mindig harcolt a nemi, faji, életkoralapú előítéletek ellen. Ez most is így van. Egy világméretű, szabad emberi közösség nem lehetséges a mai faji, nemi, nemzeti, stb. megosztottság fennmaradása mellett. A különböző szintű elnyomások az osztálytársadalom termékei, de nem fognak automatikusan, a társadalmi osztályok lebontásával eltűnni. Összegezve: az úgynevezett „identitáspolitika”, vagy metszetszemlélet nem gyengíti az antikapitalista anarchista mozgalmat. Ez a mozgalom amúgy él és virul, már amennyire ez a mai rohamosan fasizálódó világban lehetséges. 

—

Politikai korrektség

A politikai korrektség nem rendszerellenes – de a politikai korrektség elleni fellépés a rendszert szolgálja.

Az 1960-as évek végén („’68”) a világméretű forradalmi fellendülés során napirendre került az általános emberi emancipáció, az emberiség felszabadulása a kapitalizmus uralma (bérmunka, kizsákmányolás, az elnyomás változatos formái) alól. Felszínre került mindenféle emancipáció.

Megerősödött a feminizmus, aminek a célja a patriarchális, férfiuralmú rendszer eltörlése, a nemi egyenrangúság kivívása. Az antirasszista mozgalmak célja az embereket bőrszín alapján rangsoroló ideológia eltörlése. A rasszizmus az Európából világhódításra induló kapitalizmus terméke. A meleg-mozgalmak célja a modernkori homofóbia felszámolása, a szexualitás felszabadítása. Az internacionalizmus a nemzeti fennsőbbrendűség, a nemzeti sovinizmus, a nemzeti hódító politika elutasítása.

Ötven évvel ’68 után politikai korrektség-ellenes offenzíva zajlik. Ez nem más, mint megelőző támadás a rendszerellenes mozgalom ellen. A kapitalizmus számtalan súlyos problémája egyre nyilvánvalóbb. Az uralkodó osztály megelőző csapást akar mérni – ennek része az emancipáció minden formája elleni támadás.

A forradalmi időszak felerősíti az élet bármely területére kiterjedő forradalmi gondolatokat, legyen szó akár a magánéletről, a nemek közötti hierarchiáról, vagy bármiről. Az ellenforradalom viszont az élet minden területén üldözi az emancipációs mozgalmakat.

„Nők vissza a konyhába, feketék a gettóba, melegek a hálószobába” – mondják a pc-ellenesség ideológusai.

Aki a politikai korrektség hanyatlását ünnepli, az az ellenforradalmat támogatja, és az általános emberi felszabadulás gondolatát támadja.        

—

A politikai korrektség fogalma az 1968-as forradalmi hullám egyik öröksége: nem tűrhető a faji, nemi, életkori, stb. előítélet, az ezen előítéleteket tükröző pejoratív jelzők használata, illetve az előítéletes gondolkodásmód. Normális ember nem mesél szőke nős vicceket, nem emlegeti valami „vicces” fedőszóval a romákat, és nem tekinti magát azért magasabb rendűnek, mert férfi vagy mert fehér a bőre.

Az utóbbi évtizedekben a korrektség az észak-amerikai, európai polgári demokráciákban többé-kevésbé beágyazódott a széles társadalmi közvéleménybe és a jogrendszerbe. Az ezredforduló után, összhangban a kapitalizmus általános és mélyülő válságával, a tőke egyre agresszívabb eszközökkel igyekszik biztosítani az árutermelés zavartalan működését. A kibontakozó európai fasizmus ideológiai előkészítése jegyében felerősödtek a politikai korrektség elleni támadások is, hiszen a politikailag korrekt gondolkodásmód alapvetően a társadalmi szolidaritás megnyilvánulása, és mint ilyen, gyökeresen más értékrendet képvisel, mint amit az éleződő verseny megkövetel. Természetesen a politikai korrektség önmagában nem antikapitalista gondolat. A kapitalizmus soha nem fog megszabadulni alapvetően rasszista és patriarchális karakterétől, de bizonyos határok kö-zött a politikai korrektség értékeit képes integrálni. Ugyanakkor antikapitalista mozgalom nem lehetséges a rasszizmus és a szexizmus elutasítása nélkül.

A politikai korrektség elleni kirohanások egyre gyakoribbak.

Mi a magunk részéről biztosak vagyunk benne, hogy a kapitalizmus felszámolása egyben a patriarchátus és a faji felsőbbrendűség tudatának megszüntetését is jelenti.