Mindnyájan érezzük, hogy elcseszett világban élünk. Háború, nyomor, éhezés, nélkülözés, környezetpusztítás, állandó robotolás, embertelen világ az, ami körülvesz minket. Miért van ez így, és hogyan lehet ezen változtatni?

Azért van így, mert egy olyan rendszerben élünk, mi, az emberiség, ami így működik, és csak így tud működni. Ez a kapitalizmus rendszere, amely az egész bolygót, a legeldugottabb zugát is uralja. Akkor lesz más a világ, ha sikerül meghaladnunk a kapitalizmus rendszerét, ha sikerül kiszabadulnunk a tőke törvényei alól. Hogyan történhet ez meg? A válaszért vizsgáljuk meg, mi ez a rendszer, és hogyan kísérelték már meg a rendszer meghaladását.

A rendszer, amiben élünk a kapitalizmus. A kapitalizmus legfontosabb sajátossága, hogy arra épül, hogy túlnyomó többségünk kénytelen áruba bocsájtani egyetlen tulajdonát, a munkaerejét – mivel meg vagyunk fosztva a termelőeszközöktől. Ebben a rendszerben mindennek ára van, és semmi sincs ingyen. A puszta fennmaradásunkért is fizetnünk kell, de fizetni csak pénzzel tudunk, amit viszont csak akkor kapunk, ha van, aki megveszi a munkaerőnket. Egész életünkben áruba kell bocsájtanunk testünket és szellemünket. És még az a szerencsés, aki talál rá vevőt. Ez a rendszer mintegy ezer éve kezdett formálódni, amikor Észak-Itália városaiban megjelentek a kizárólag bérmunkából élők nagy csoportjai. Rendszerré négyszáz éve vált, majd a 19-20. században gyorsuló ütemben behálózta a bolygót. Ma már minden országban a tőke az úr, a megalvadt emberi munka uralkodik az ember felett. És ma már minden ország, minden társadalom a kapitalizmus szabályai szerint működik, minden országban két, egymással ellentétes érdekű osztályra oszlik a lakosság.

Mi jellemzi a tőkét? Az állandó profitéhség. Folyamatosan, bővülő mértékben kell önmagát újratermelnie. Ez látható az egyes kisebb tőkék esetében is, minden üzlet úgy működik, hogy vagy bővül, vagy lassan csődbe megy. Nincs stagnálás. A felhalmozott anyagi javak, a termelőeszközök, a termőföld, a bérbe adott lakóházak, vagy akár a hírnév, a brand csak akkor válik tőkévé, ha kapcsolatba kerül a dolgozókkal, vagyis a munkaerővel. Az üres üzemcsarnokban porosodó gépek akkor válnak profitot hajtó tőkévé, ha munkások hada dolgozni kezd velük. Nélkülünk nem működik a gépezet, a mi életünk táplálja a tőke feneketlen gyomrát. A tőke első számú törvénye a folyamatos terjeszkedés. De már nincs hova terjeszkednie. A kapitalizmus történeti képződmény, van kezdete, és van vége is. A legfontosabb oka a kapitalizmus megszűnésének az az, hogy elért saját történelmi korlátaihoz. Miután leigázta a Földet, és minden társadalmat a saját képére formált, nem képes a további bővülésre, ez pedig a tőke halálát jelenti.

Az utóbbi 3-4 évtized a kapitalizmus utolsó korszaka. Mit jelent ez a mi szempontunkból? Például azt, hogy a reálbérek évtizedek óta nem nőnek. Azt, hogy a mai fiatalok rosszabbul fognak élni, mint a szüleik. Azt, hogy szinte sehol sem lesz jelentős életszínvonal-javulás. Soha többé. A kapitalizmust a saját ellentmondásai vetik szét, és mi vagyunk a legnagyobb ellentmondás, mi, akiknek nem jó ez a rendszer, és ezért fel fogunk ellene lázadni és elsöpörjük. A rendszer a 19. század vége óta a tömegtermelésre és a tömeges fogyasztásra alapul. Fel nem oldható ellentmondást jelent, hogy egyrészt érdekükben áll leszorítani a béreket, másrészt szükségük van vásárlóerőre. A helyzetet nehezíti a rendszer számára az automatizálás, mert így egyre nagyobb tömegek munkaerejére nincs szükség – ez ugye a lázadás esélyét is növeli -, viszont csökken a vásárlóerő is. Évek vagy évtizedek kérdése a rendszer teljes csődje, de évszázados távlatban már nem lehet a kapitalizmus fennmaradására számítani. (Pláne ha a rendszer elpusztítja a bioszférát.)

Nade hogyan tudnánk megoldást találni az emberiség legnagyobb problémájára, aminek kapitalizmus a neve? Itt segít az osztályemlékezet. Az emberiség évezredek óta küzd a szabadságért és a jólétért. Ma sem telik el úgy nap, hogy ne kerülne sor kisebb-nagyobb lázadásra, az ellenállás valamely megnyilvánulására: szervezkedés, szabotázs, sztrájk, tüntetés, vagy éppen nyílt lázadás és felkelés. Ha megnézzük, hogyan zajlik a harc, fogalmat alkothatunk a rendszer meghaladásának útjáról. Egy vázlatos eseménysor: nő az elégedetlenség, fokozódik a szervezkedés, tüntetések kezdődnek, sztrájkok, az üzemek elfoglalása, a karhatalom szétzavarása, önvédelem megszervezése, közintézmények elfoglalása, készletek kisajátítása, az állam szétesése, az országhatárok leomlása – majd az élet közösségi alapon való újjászervezése, azok döntenek a dolgokról, akiket érint, világméretű, önigazgató, szabad emberi társadalom jön létre. Ez egy általános forgatókönyv, a valóságban persze nem mindig így követik egymást az események. Viszont az irány mindig ez. Minden kis akcióban benne van a lehetőség a nagyobbá válásra. Ma már annyira robbanásveszélyes a helyzet, hogy bármikor robbanhat az elégedetlenség. És ha elindul valami, akkor senki sem láthatja előre, meddig megy el a forradalmi folyamat.

Nem tudjuk mit hoz a jövő, de van, amiben biztosak lehetünk. A kapitalizmus fennmaradása esetén semmiféle kormányzat nem tudja megoldani a rendszer problémáit. Az állam soha nem fogja felszámolni a nélkülözést, soha nem fog emberhez méltó életet lehetővé tenni, hiszen az állam mindig, minden korban az uralkodó osztály védelmét szolgálta, és szolgálja ma is. A rendszer adta politikai keretek nem teszik lehetővé a rendszer meghaladását. Ki kell lépnünk a fennálló keretekből, és erre képesek is vagyunk. Hiába szocializált minket a rendszer a törvényei tiszteletére, ez a belénkvert tisztelet pillanatok alatt képes leomlani. Számtalan példa van rá, hogyan váltak napok alatt tömegek törvénytisztelő polgárból lázadó proletárokká.

Szóval a rendszer helyzete reménytelen, az emberiség ügye viszont még nem elvesztett játszma, de az életbenmaradásért, az emberi társadalom létrehozásáért sok a teendőnk.