„MINDENT AKARUNK!”
1968 és az anarchizmus
A tanulmány célja a röviden 1968-nak nevezett eseménysor és az anarchizmus kapcsolatának, az anarchista mozgalomban 1968 hatására végbemenő folyamatoknak a vizsgálata. Az az időszak amit 1968-nak nevezünk a ’60-as évek közepétől a ’70-es évek első feléig terjed, utóhatásai pedig a mai napig meghatározóak. Anarchista szemszögből értékelve 1968 egy világméretű forradalmi fellendülés tetőpontja volt, és ennek megfelelően magában az anarchista mozgalomban is forradalmi jelentőségű változások indultak el. 1968 fordulópontot jelent az anarchizmus számára: a mozgalom szinte minden tekintetben megújult, felfrissült, és bázisa jelentősen kiszélesedett. Minden alap megvan ahhoz, hogy ’68 után új-anarchizmusról beszéljünk. Ennek a megújulásnak talán legjobb példája az anarchizmus világszerte ismert jelképe, a bekarikázott A betű, melyet korábban nem ismert a hagyományos anarchizmus. Legelőször 1964-ben egy kis francia csoport, a Jeunesse Libertaire alkalmazta ezt a szimbólumot, melynek használatát 1966-tól átvette a milánói Sacco és Vanzetti-kör, az ő nyomukban pedig 1968-ra széles körben elterjedt.
A dolgozat és a fejezetek címei ’68-as jelmondatok.
„Semmi hatalmat senkinek!”
Anarchizmus – megközelítések
Az anarchizmus tudományos értelmezése sok változáson ment át, és ezeket a változásokat elsősorban a mindenkori politikai viszonyok határozták meg. 1918 előtt volt lehetőség a viszonylag objektív, tudományos megközelítésre, ennek megfelelően az anarchizmust a munkásmozgalom egyik irányzatának tekintették, és olyan nagy tekintélyű tudósok képviseltek anarchista szellemiséget mint a filozófus Schmitt Jenő Henrik vagy a sokoldalú társadalomtudós Szabó Ervin. Az 1945-ig terjedő korszakban a kommunizmushoz hasonlóan száműzték a szalonképes ideológiák köréből. Az 1945 utáni értelmező szótárak definíciója szerint az anarchizmus álforradalmi, kispolgári és természetesen túlhaladott munkásmozgalmi irányzat. Ennek szellemében az anarchizmus többnyire nem önálló kutatási témaként került elő, hanem nagy korszakai révén az adott kort vagy eseményeket bemutató történeti művekben, mellékszálként. Kivételnek számítanak ez alól Kun Miklós Bakunyint , illetve Vadász Sándor és Haskó Katalin Proudhont vizsgáló írásai. Feltűnnek Mahno kozákjai Krausz Tamásnak az oroszországi forradalomról szóló műveiben, illetve a spanyolországi anarchoszindikalisták Harsányi Iván tanulmányaiban, valamint Jemnitz János munkásmozgalomtörténeti műveiben az anarcho-szindikalista mozgalmárok. A modern anarchizmus értelmezése kívül esett a tudományos érdeklődésen. Az 1980-as évek második felétől újra lehetővé vált az objektívabb tudományos megközelítés.
Különösen a Bozóki András, Sükösd Miklós szerzőpárost kell kiemelni, akik a hazai anarchista mozgalom történetének legrészletesebb feltárását végezték el, ugyanakkor a modern anarchizmus értelmezése náluk is hiányos. A Bozóki-Sükösd páros a liberális polgári demokrácia szemszögéből kritizálja az anarchizmust, és társadalmi hatóerőnek nem a konkrét mozgalmat, hanem elsősorban az anarchista szellemiséget tartja. Ennek értelmében –habár elismeri hogy létezik önálló mozgalomként- az anarchizmus központi elemének az 1970-es évektől kibontakozó alternatív társadalmi mozgalmakban való feloldódást, a mozgalmak anarchista szellemiséggel való megtermékenyítését tekinti .
Bozóki András és Sükösd Miklós évtizedekig foglalkozott az anarchista mozgalom magyarországi megismertetésével, és ők tárták fel legteljesebb körűen a magyarországi anarchista mozgalom történetét. Anarchista szerzők antológiáit szerkesztették, illetve több monográfiát is publikáltak a témában.
Bozóki és Sükösd alapkoncepciója szerint a közép-európai régióban létezett egy sajátos anarchista mozgalom, mely anarcho-demokratának nevezhető. Ide sorolhatók a liberális szocialisták (pl. Jászi Oszkár, vagy Bibó István) is. Ezzel a kategóriával az a fő probléma, hogy itt valódi alapok nélküli politikai gondolkodásról van szó. A politika – és maga az uralom – csak felépítmény, a tulajdonviszonyok társadalmi megjelenítése. Nem szabad elfelejteni, hogy az állam a tulajdon védelmére jött létre. Az „anarcho-demokrata” gondolkodók megfosztják az anarchizmust – és magát az antikapitalizmust – létezésének alapjaitól. Ilyen értelemben számos anarchista irányzat létjogosultsága is megkérdőjelezhető.
Nem beszélni a tulajdonról – bérmunkáról, kizsákmányolásról, a gazdagokról, a munka pokláról -, és mégis anarchizmust emlegetni: nem több álmodozásnál. Így válik utópiává, hiszen a szép eszmék sohasem diadalmaskodhatnak a létező viszonyok felett. A liberalizmus teljes mértékben polgári ideológia, az anarchizmus gyökerei viszont a munkásosztályhoz kötődnek, nem a polgársághoz, sőt annak ellenében alakult ki. Az individualista anarchizmus (főleg az amerikai képviselői) sokkal inkább radikális liberalizmus, vagyis a polgári osztály egyik ideológiája. Ezzel szemben az anarchizmus a kizsákmányolt osztály forradalmi mozgalma, és semmiképpen sem valamiféle csúcsdemokrata elképzelés, jószándékú demokrata – tehát burzsoá – ideológusok próbálkozásai ellenére sem. Az anarcho-kapitalizmus egyenesen fából vaskarika, néhány jól fizetett értelmiségi, üzletember szánalmas kísérlete saját jófejsége igazolására.
Súlyos aránytalanság a különböző, önmagukat anarchistának nevező irányzatokat egyenrangúként kezelni. Tömegmozgalommá mindig a kollektivista, anarcho-kommunista irányzatok váltak, forradalmi mozgalom lévén forradalmi – vagy éppen forradalmat váró – időszakokban. Az individualista, vallásos, művész-anarchisták többnyire nem léptek túl a rendszer keretein, az individualizmus pont azért nem, mert az elszigetelt, egyéni megoldások nem jelentenek valódi kiutat.
Az anarchizmus politológiai megközelítése sok esetben vezet hibás eredményekhez. Az ideológiák – az anarchizmus tagadja, hogy ideológia lenne! – csoportosítása csak egy a lehetséges megközelítések közül. Az anarchisták többnyire így látták: létezik a kapitalizmus – a polgári osztály gazdasági és politikai uralma – ellen küzdő forradalmi (munkás) mozgalom, mely nem a kizsákmányoló rendszer reformálgatására törekszik, hanem a rendszer elpusztítására. Célja az egyéni és közösségi szabadság, az állam és osztálynélküli világ létrehozása. A rendszer keretein belül léteznek a különböző burzsoá politikai elképzelések, ideológiák, melyek azonban fő céljukban, a kizsákmányolás fenntartásában megegyeznek. Ezzel szemben a rendszeren kívül áll a forradalmi mozgalom. A forradalmi mozgalom sokszínű, különböző elképzelések léteznek a kapitalizmus meghaladására, de céljaikban ezek is megegyeznek. A polgári ideológiák sohasem lesznek antikapitalisták, viszont egy forradalmi irányzat válhat reformistává, a kapitalista kereteket elfogadóvá, azaz forradalmi tartalmát elveszítő ideológiává. (Ez történt a kommunista mozgalom lenini-bolsevik szárnyával – pontosabban szólva a kommunista mozgalom egy része elvesztette forradalmi tartalmát, megszűnt kommunistává lenni akkor, amikor leninizmus-bolsevizmus, ez a radikális szociáldemokrata irányzat lett belőle.)
A kapitalizmus elfogadása vagy elvetése a határ. A határ átjárható, de a határ két oldalán álló ideológiák, mozgalmak nem keverednek.
A politológia a polgári demokrácia keretei között alakult ki, és mint a társadalomtudományoknak általában, alapvető célja a rendszer igazolása, ideológiai alátámasztása. Természetes módon a liberális demokrácia van a szerzők által felvázolt ideológiai „nap”-ábra középpontjában. És ez a fő probléma a könyvvel: szerzői a polgári demokrácia szemszögéből vizsgálják az anarchizmust. Ez persze teljesen érthető, hiszen – mint azt ők maguk is leszögezik – nem anarchisták, hanem tudósok, a tudomány pedig igencsak vitathatóan nevezhető objektívnak. Alapvető tévedésük az, hogy szerintük az anarchizmus nem osztálykategóriákban gondolkodik. Ez természetesen nem így van, például az általuk szerkesztett antológiában mindegyik szerzőnél találunk, legalább utalást a társadalmi osztályokra. Vagy az anarcho-szindikalista szakszervezetekről hogyan lehetne azt mondani, hogy nem osztályszervezetek? Több szervezet kifejezetten hangsúlyozza is az osztályharcos hozzáállást. Ilyen pl. a Class War Federation (Osztályháború Szövetség), vagy ilyen volt Magyarországon A kapitalizmus sírásói – osztályharcos szövetség. Való igaz, ezeket az elnevezéseket részben indokolja, hogy más anarchista szerveződések nem az osztályharcot állítják középpontba, de ez nem jelenti azt, hogy nem látják: a kapitalizmus két, érdekeiben ellentétes osztályra szakította az emberiséget. A termelőeszközöket birtokló, szűk burzsoá osztályra, és a tulajdonból kirekesztett, munkaereje áruba bocsátásából élő proletariátusra. (A középosztály legfeljebb osztálytudatában különbözik a hagyományos munkásosztálytól, az a szűk, jól fizetett menedzseri, felső-középosztályi réteg, amelynek képviselőit látjuk az újságok címlapján és a tévében, a burzsoáziát kiszolgáló legfeljebb 5 %-hoz tartozik, amellyel elhitették, hogy ők is burzsoák. Szolgák ők is, csak olyan hasznos a munkájuk a tőkének, hogy jól megfizetik őket.)
Bozóki és Sükösd hangsúlyt fektet az anarchizmustól való elhatárolódásra, és összefoglalnak egy sajátos „anarchia-kritikát”. Nem világos, hogy egy anarchizmus-történetet író szerző miért érzi kötelességének, hogy kritikai cáfolatát nyújtsa az általa tárgyalt eszmerendszernek? Ha ez annyira fontos neki, írjon róla politikai pamfletet, vagy egy külön kötetet, mert így csak a saját munkája hitelességét rontja.
Ejtsünk pár szót ezekről a kritikai pontokról!
I. Az ideális emberkép és az uralmi intézmények ellentmondása. Ha az ember jó, hogyan alakult ki az állam? Társadalom nem létezik hatalom nélkül – vallják az anarchizmus kritikusai.
Az emberiség története nem pusztán az állam kialakulásának és fejlődésének története – a történelem legizgalmasabb és legnagyszerűbb fejezete a hatalom elleni harc története. Az osztályharc története villantja fel az emberiség valódi arcát, az együttműködésre, a haszonelv nélküli, nem-elidegenedett kapcsolatokra épülő társadalom képét. A hatalom szolgálatában álló tudomány természetesen mindent megtesz, hogy ezt a képet elhomályosítsa. Ennek ellenére szinte minden generáció megtapasztalja a szolidaritás nagyszerű érzését, ami a társadalmi béke – vagyis az osztályok közötti hamis „béke” – fellazulásának időszakában rohamosan terjed. (Ilyesmi érzés uralkodott 1990 őszén, az úgynevezett taxisblokád idején.)
Nagy tévedés azt állítani, hogy az anarchizmus kiindulási alapja egy eszményített emberkép. Az anarchizmus a kapitalista viszonyok tagadásából indul ki. Nem fogadja el, hogy az emberiség döntő többségének szükségszerűen kiszolgáltatottan, kizsákmányoltként bérmunkával kell eltöltenie életét, miközben egy fölötte álló, létszámában jóval kisebb osztály élvezi munkája gyümölcseit. Az anarchizmus szerint ezzel szemben igenis lehetséges emberhez méltó élet mindenki számára. Nem valamiféle elvont igazság – „minden ember jó” – alapján, hanem az emberiség legtermészetesebb szükségletei alapján.
II. Anarchizmus és kényszer. A kritika szerint az anarchizmus cselekvésképtelen, nem képes valódi politikai cselekvésre, hiszen elutasítja a politikát. Ez így nem állja meg a helyét. A forradalmak során az anarchizmus nem azért került ki az események fő sodrából, mert képtelen volt szerveződni, hanem azért mert az események ellenforradalmi irányt vettek és az ellenforradalmi erők – melyek magukat gyakran nevezték forradalminak – kemény harcok és vérfürdők során velük végeztek először.
III. Az anarchizmusnak körvonalazatlanok a gazdasági elképzelései. Az anarchizmus – ezt a szerzők is elismerik – a tulajdon tagadásának elvéből indult ki. Ennek az alapelvnek a feladása az anarchizmus feladását jelenti. A forradalom – és az anarchizmus önmagát forradalminak tartja, ha nem, akkor az hamisítás – a viszonyok gyökeres megváltoztatását jelenti. A kapitalizmus pedig a tulajdonban és a cserében gyökerezik. A tulajdon és a csere megszüntetése esetén nincs is értelme gazdaságról beszélni. Az anarchizmus elutasítja az árutermelés logikáját – ne várjuk tőle a hatékonyság növelésének receptjét. A központi hatalom megroppanásának idején – forradalmi időszakok, vagy akár egy természeti csapás idején – mindig azt tapasztaljuk, hogy az emberek képesek megszervezni a saját szükségleteik kielégítését. Pont a profit uralma az, ami megakadályozza, hogy az emberiségnek ne kelljen ínséget szenvednie. A kapitalizmus az, ami nem hatékony, hiszen emberek milliárdjai nem élnek emberhez méltó életet.
IV. Antiszociális magatartás – a kritikusok szerint jogi szabályozás nélkül kezelhetetlen. Nos, a társadalomra veszélyes magatartást a rendszer termeli ki, de ha nincs tulajdon, nem lehet a tulajdon szentsége ellen véteni, márpedig ma ez a deviánsnak nevezett magatartások legnagyobb hányada. Szó sincs róla, hogy az anarchisták a morális önszabályozást tartanák az egyetlen megengedhető „rendfenntartónak”. Ez csak a hippi álmokban van így. Vagy valaki el tudja képzelni, hogy a rendszer elleni harcban akár életüket is feláldozó anarchisták szó nélkül tűrik, hogy valaki odaszarjon az asztalukra?
V. A nemzet. A könyv szerzői nagy fontosságot tulajdonítanak a nemzeti identitásnak. Pedig a modern nemzet a kapitalizmus terméke, alapvetően mesterséges fogalom, és elsődleges célja az internacionalizmus elpusztítása. „A proletárnak nincs hazája.”
VI. A demokratikus állam fölényben van a diktatórikus állammal szemben, állítják az anarchizmus kritikusai. Ennél a pontnál azt vetik az anarchisták szemére a könyv szerzői, ami a lényegük, hogy ti. nem hajlandóak a különféle államformák között különbséget tenni, és nem kívánják elfogadni a kisebbik rosszat. Az anarchizmus kemény kritikával illeti a demokráciát. A demokrácia az árucsere ideológiája. A demokrácia nem tiszta lapokkal játszik, a többség uralma csak addig elfogadható a rendszer urai számára, amíg a többség manipulált, agymosott. Itt a könyv kiindulásához jutottunk el: a szerzők az anarchizmust elemezve azt a következtetést vonják le, hogy a demokrácia kereteit tágítani kell, és ez a legtöbb, amit elérhet az anarchizmus, ami ezen túl van, az csupán utópia. Minden bizonnyal igen kevés anarchista van velük egy véleményen.
Vissza 1968-hoz! 1968 és az anarchizmus kapcsolatának vizsgálata magyar nyelven a kezdeteknél tart, és minden bizonnyal azért, mert Magyarországon nem játszódtak le nagyszabású társadalmi mozgalmak ’68-ban, a szélesebb értelemben vett 1968 iránti érdeklődés is csak a legutóbbi időkben támadt fel. Az anarchizmus történeti átalakulásának szinte nincs magyar nyelvű irodalma, egyedül Konok Péter úttörő jellegű kutatásait említhetjük meg.
Irányzatok
Az anarchizmus sokszínű ideológiai-politikai-filozófiai irányzat, ezért az anarchista irányzatok elkülönítésére többféle elképzelés létezik. Abban minden kutató egyetért, hogy az anarchizmus elsődleges lényege az állam és tekintély-ellenesség. Ezen túl néhány központi elem előtérbe állítása révén lehetséges az államellenes irányzatok csoportosítása. Az anarchizmus irányzatokra osztható az egyén-közösség viszony (individualizmus-kollektivizmus) illetve az erőszak megítélése (forradalmi-pacifista) alapján, esetleg különálló irányzatnak tekinthető a vallásos anarchizmus is. Az individualista anarchizmus elindítójának Max Stirner tekinthető, és habár az elmúlt századokban számtalan egyéni lázadó tekintette magát anarchistának, az anarchista mozgalom főáramát mindenképpen a kollektivista megközelítés jelenti. Kollektivista (vagy éppen kommunista ) anarchisták voltak a legismertebb ideológusok (Proudhon, Bakunyin, Kropotkin, Most, Malatesta) és az anarchizmus történetének legnagyobb tömegszervezeteit létrehozó anarcho-szindikalisták is. Az erőszak kérdésében a fő áram az erőszakot alapvetően elfogadó forradalmi anarchizmus (Bakunyin), de individualista anarchistáknál is gyakori az erőszak használata. Velük szemben a pacifista anarchizmust képviselik a 20. század második felének békemozgalmaiban résztvevő anarchisták, vagy például a német Grasswurzelrevolution című magazin. A vallásos anarchizmus legtisztábban Schmitt Jenő Henrik munkásságában van jelen, de az irányzat ismert képviselője az idős Tolsztoj is.
1968 kapcsán egyértelműen a kollektivista-forradalmi anarchizmus az az irányzat az anarchista mozgalomban mely előtérbe kerül, hiszen a társadalmi felfordulás olyan jelenségeivel találkozunk világszerte , melyekre ez az anarchista megközelítési mód tud a legadekvátabb válaszokat megfogalmazni. A folyamatosan változó harci helyzet megkívánta az anarchista elvek állandó felülvizsgálatát, és ez vitákhoz, szakításokhoz vezetett. Az anarchista mozgalomban –akárcsak más radikális mozgalmaknál- visszatérő vita tárgya, hogy egyáltalán ki tekinthető a mozgalom képviselőjének. Ebben a dolgozatban nem szándékom eldönteni a vitát, de úgy vélem az bebizonyosodott 1968-ban hogy forradalmi időszakban a kollektivista-forradalmi anarchizmus képes történelmi erővé válni, míg a „társadalmi béke” visszaállása után logikus módon kerülnek előtérbe az individualista, pacifista, esetleg vallásos anarchista irányzatok.
A társadalmi harcok országonként eltérő szinten folytak, és emiatt elemzésemet földrajzilag le kell szűkítenem. 1968 és az anarchizmus kapcsolatát a nyugat-európai és észak-amerikai események tükrében vizsgálom, mivel erről a területről áll elegendő forrás a rendelkezésemre. Anarchista aktivitás jelen volt Latin-Amerikában, a Távol-Keleten és valamilyen szinten Kelet-Európában is, de ezeken a területeken nem volt olyan jelentősége a mozgalomnak, mint az úgynevezett „fejlett” országokban. Tehát a továbbiakban az 1968-as események alatt a nyugat-európai és észak-amerikai eseményeket értem.
Általánosságban megfigyelhető, hogy a mozgalom aktív résztvevőinek a soraiban jellemző az anarchista ideológia megerősödése . Ez egyrészt visszahatás az államhatalom megnövekedésére: korábban nem látott mértékben megerősödött a rendőrség, a hadsereg, hatalmas mértékben fejlődött az ipar, a tudomány, a kommunikáció és az állami propaganda. Másrészt erre az időszakra általánossá vált a kiábrándulás a „szocialista táborból” és ezzel párhuzamosan a hivatalos kommunista pártokból, így a rendszerkritikus mozgalmak más irányban tájékozódtak. A nyugati kommunista pártok legálisan, a parlamenti demokrácia keretei között működtek –kivéve Nyugat-Németországban-, így természetes hogy a demokratikus kereteken túllépő, az alkotmányos rendet nyíltan elutasító, törvénytelen akciókat –vadsztrájk, épületek elfoglalása, rendőrök elleni erőszak, rongálás, stb.- végrehajtó „forradalmi” mozgalomtól elhatárolódtak. A Prágai Tavasz eltiprása azt bizonyította, hogy a szovjet blokk országaiban valójában nem szocialista társadalmak épülnek, ugyanakkor a Moszkva-barát pártok reagálását az eseményekre a forradalmárok úgy értelmezték, hogy nyilvánvalóvá vált a „hivatalos” kommunista mozgalom visszahúzó, ellenforradalmi karaktere. Ilyen körülmények között a baloldali radikalizmus –és ezen belül is elsősorban az anarchizmus- volt az a hiteles antikapitalista irányzat, mely lehetőséget adott sok, önmagát forradalmárnak tartó aktivista számára az ideológiai öndefinícióra. A következő fejezetben röviden áttekintem a ’68-as anarchista aktivitást, az anarchista mozgalmat megosztó és megújító vitákat, szakításokat.
„Tedd tönkre azt, ami tönkretesz!”
Az anarchista mozgalom 1968-ban
Az 1968-at megelőző évtizedekben –1939-et, a spanyol forradalom bukásának évét tekintve szimbolikus határvonalnak- az anarchizmussal foglalkozók számára úgy tűnt, hogy a mozgalom talán végleg a perifériára sodródott, és egyáltalán nem volt biztos, hogy lesz esélye valamikor feltámadni. Csakhogy elkezdődtek a ’60-as évek, és az anarchista mozgalom hatalmas megújuláson ment keresztül. A történelem színpadára lépett egy új lázadó nemzedék és megváltozott a világ. Ebben a változásban komoly szerepe volt az anarchizmusnak. Mielőtt az anarchista csoportok megjelentek volna, már áthatotta az egyre gyorsabb ütemben terjedő ellenkultúrális mozgalmakat az anarchizmus szellemisége. A lázadás divattá vált, és gyakran ebből a divatból kiindulva új anarchista aktivisták széles rétege kezdte el politikai tevékenységét. Diákok, fiatal munkások, ipari tanulók csatlakoztak az egyre nagyobb számban alakuló anarchista szerveződésekhez, és olvasták az új anarchista újságokat, melyek új stílust, új nyelvet honosítottak meg. Ez az új aktivista nemzedék a totális felforgatást képviselte, a fennálló uralmi és tulajdonviszonyok mellett elutasította az „apák nemzedékének” életmódját és kultúráját is.
A hagyományos anarchizmus korábbi bázisát a történelem során andalúziai és ukrajnai szegényparasztok, gyári és kikötői munkások, autodidakta munkás-értelmiségiek, művészek jelentették. ’68-ban ez megváltozott. A Freedom –angliai magazin- 457 olvasójának válaszai alapján a lap olvasótáborában az 1960-as évek végén 15% volt munkás, a többség lázadó középosztálybeli fiatal volt. (65% 40 év alatti). De nem ez volt a legfontosabb változás: az igazán lényeges az az ideológiai, szellemi megújulás volt, ami végbement a mozgalomban. Az új anarchistákat ideológiai flexibilitás jellemezte, nyitottak voltak egyéb politikai irányzatok felé, és képesek voltak széles rétegekkel számtalan területen együttműködni. Ami az események szempontjából a legfontosabb volt, az a munkás-önigazgatás képviselete, és ezen a területen ötvözték az anarcho-szindikalista és a tanácskommunista, liberter szocialista elképzeléseket. ’68 májusában vörös és fekete lobogókat lengetett a forradalom szele a Sorbonne és a Tőzsde épületén ugyanúgy mint a tüntetéseken és az elfoglalt gyárak bejáratán. Eközben a történelmi hagyományokat képviselő anarchista csoportosulások mellett elhaladt a történelem. Miközben a klasszikus, 19. századi szervezeti-forradalmi elképzelések megőrzésén munkálkodtak nem tudtak szorosan bekapcsolódni az eseményekbe, és komoly ideológiai csatározásokba bonyolódtak az új nemzedékkel. 1968 augusztus 31 és szeptember 5 között nemzetközi anarchista kongresszust tartottak az olaszországi Carrarában, ahol a francia, olasz, spanyol és emigráns bolgár anarchista föderációk, illetve egyéni anarchisták vettek részt. A kongresszuson kialakult töréspontokat, és magát a kongresszust is eltérően értékelik az anarchisták. A ma is létező International of Anarchist Federations alakuló gyűlésének tekinti a kongresszust , míg George Woodcock véleménye szerint az anarchista mozgalomnak nincs szüksége központi irányító testületekre , az anarchisták e nélkül is képesek az együttműködésre. A kongresszuson a fiatal küldöttek -akik a barikádokról érkeztek-, sokkal fontosabbnak tartották a gyakorlati együttműködést a forradalmi erőkkel, mint a ragaszkodást az absztrakt anarchista ideálokhoz. A hagyományos irányzat képviselői ezzel szemben elutasították a „marxista-liberter illúziókat”, és leszögezték, hogy továbbra is a munkásmozgalom a forradalom központi szereplője. Az új anarchista Internacionálé Nemzetközi Titkárságot hozott létre a kapcsolattartás koordinálására. 1971 augusztus 1. és 4. között Párizsban tartották a második kongresszust, ahol 21 országból 214 küldött jelent meg, és az első kongresszus szellemében folytatták a működést. A rendszeresen szervezett nemzetközi kongresszusok ellenére semmiképpen sem beszélhetünk valamiféle nemzetközi csúcsszervezetről: ilyen nincs és nem is lehet. Az anarchista mozgalom annyira szerteágazó és sokoldalú, hogy képtelenség lenne közös szervezetben összefogni, ezt egyébként maguk az anarchista alapelvek sem teszik lehetővé.
A sokszínű anarchista mozgalom teljes számbavétele alighanem reménytelen vállalkozás lenne, ezért 1968 kapcsán csak a forradalmi események szempontjából jelentősebb csoportokat vesszük számba, majd megkíséreljük felvázolni az új anarchizmus fejlődési pályáját és ideológiai jellegzetességeit.
Az anarchisták tevékenységük révén leginkább Németországban, Franciaországban és az Egyesült Államokban tettek szert országos jelentőségre, de Hollandia volt az a hely ahol az anarchisták évekkel megelőzték elvtársaikat, és olyan működési modelleket dolgoztak ki, melyek később mintául szolgáltak a többiek számára.
Európai viszonylatban az anarchista mozgalom megújulásának egyik első jele volt a provo mozgalom megszületése Hollandiában 1965-ben. A mozgalom –mely Provo címen adott ki lapot- kezdetben radikális fiatalok lázadása volt a rendőri uralom ellen. Zajos tüntetéseket, erőszakos akciókat szerveztek, melyek szerves része volt a rendőrök provokálása. A provók deklaráltan az anarchizmust tekintették a legfontosabb társadalomszervező elvüknek, és kijelentették, hogy „az anarchiának forradalomra van szüksége!” Kiáltványszerűen definiálták a „provotariátus” mozgalmát:
„A Provo a kapitalizmus, a kommunizmus, a fasizmus, a bürokrácia, a militarizmus, a professzionalizmus, a dogmatizmus és a tekintély ellen.
A Provo a választás az elszánt ellenállás és a beletörődő megsemmisülés között.
A Provo minden lehetséges szinten ellenállásra szólít.
A Provo tudatában van hogy végül veszíteni fog, de nem mondhat le az abban rejlő esélyről, hogy egy szívből jövő támadással provokálja a társadalmat.
A Provo számára az anarchizmus az ellenállás inspiráló forrása.
A Provo fel akarja újítani az anarchizmust és tanítani a fiataloknak.”
A bővülő mozgalom nem volt egységes, igen hamar megjelent a mutualista irányzat is melynek az egyik legismertebb provo-akció is köszönhető, az amszterdami fehér bicikli-akció: több ezer fehérre festett biciklit tettek ki a város utcáira, melyeket ingyen használhatott bárki. 1966-ban a provók nagy tüzet gyújtottak a királyi palota árkádjai alatt, és meghirdették a Fehér Ház tervet, melynek értelmében itt az idő megnyitni a használaton kívüli, de lakható házakat, elsőként természetesen az év nagy részében üresen álló amszterdami királyi palotát. Ez volt a házfoglaló mozgalom kezdete. 1966-ban indultak az amszterdami helyhatósági választáson, és 13000 szavazat elnyerésével szereztek egy helyet a szenátusban. 1967 május 13-án egy happening keretében deklarálják „a Provo halálát”, mivel a korábbi speciális agitációra már nincs szükség. A szervezet feloldódott a konkrét helyi tevékenységben, „kitört” a szubkultúrából, és nekilátott egy tekintélyellenes társadalom felépítésének. 1970 januárjában a Kabouters (manók) csoport –a provo második hulláma- kikiáltotta az Orange Free State-et, az új társadalmat.
„Egy alternatív társadalom nőtt ki a fennálló rend szubkultúrájából. A földalatti társadalom feltört a föld alól, és az uralkodó hatalomtól függetlenül elkezdte élni és irányítani a saját életét. Ez a forradalom most elfoglalja a helyét. Vége a földalatti létnek, a tiltakozásnak, a tüntetéseknek. Ettől a pillanattól energiánkat egy új tekintélyellenes társadalom létrehozására fordítjuk.”
A júniusi választásokon 37000 szavazatot kaptak -11%-, és így öt helyet a szenátusban. A provók eltávolodtak az anarchizmustól, és alternatív pártként belesimultak a polgári demokráciába, eközben Amszterdam a lehető legszabadabb várossá változott. A provo mozgalom példaként szolgált először erőszakos utcai akcióival, majd alternatív iskoláival, házfoglalásaival , feminista megmozdulásaival, végül pedig a polgári demokrácia keretei között is viszonylag hatásosan működő reformizmusával . A provo-mozgalom ideológiai nyitottsága erőssége volt, de ebben benne rejlett a forradalmi elképzelésektől való eltávolodás programja is. Volt aki ezt már 1968-ban előre látta: „A provók lázongása valamivel tovább megy, mint a serdülőké, jóllehet a provók sem értik meg, hogy a proletariátus az egyetlen hatalom, amellyel a társadalmat forradalmasítani lehet. Elítélik a proletariátust …elpolgárosodása miatt. A provók csak a mindennapokat akarják megváltoztatni, s nem értik meg, hogy az ilyen elszigetelt változtatás csak reformizmusba torkollik.”
Az anarchizmus változásainak, ideológiai vitáinak szempontjából különösen tanulságos Németország eseményeinek vizsgálata: az 1960-as évek közepétől egy évtizeden át elhúzódó lázadási hullám központi szereplője volt az anarchizmus. Az itt lezajlott viták, a szakítások és a törésvonalak a többi országban is hasonló problémák miatt alakultak ki, ezért a modellértékű németországi eseményeket tárgyaljuk a legrészletesebben.
A lázadás első időszakában a mozgalom középpontjában a diákok álltak, és az egyetemista bázisú SDS (Sozialistischer Deutscher Studentenbund) működött gyűjtőszervezetként. Az aktivisták szinte mindnyájan az SDS-ben kezdték tevékenységüket. Az SDS 1946 szeptember 2-án alakult, a szociáldemokrata párt (SPD) diákszervezeteként. A szervezet az 1950-es évek közepétől egyre inkább baloldali irányba mozdult el, hangsúlyt kapott az atomfegyver- és a militarizmus-ellenesség. Erősödtek a politikai konfliktusok az SPD-vel, melyek végül a szervezetnek a pártból való kizárásához vezettek 1961-ben. 1964-től megerősödött az SDS tekintélyellenes, antiautoriter irányultsága, ez időtől beszélhetünk a diákmozgalom élénküléséről. A mozgalom központja Nyugat-Berlinben volt, ebben az abnormális helyzetű fél-városban, melyet 1961 óta fal vett körül. Az ott lakók szigetnek érezték a városukat. A nyugat-német kormány jelentős anyagi támogatással igyekezett elkerülni, hogy elnéptelenedjen ez a kirakat-város: a letelepülők pénzsegélyt kaptak, és a férfiak mentesültek a katonai szolgálat alól –ennek köszönhetően a város évtizedeken át rendszer-kritikus elemek gyűjtőhelye volt. 1968-ban a berlini diákság volt a lázadás motorja.
1963 őszén alakult meg a Subversive Aktion, mely országszerte 3-4 tucatnyi aktivistával működő értelmiségi, diák, művész csoport volt. Müncheni szekciója „utópista-akcionista forradalommodellben” gondolkodott, a nyugat-berlini tagok pedig a kapitalizmus történelmi-gazdasági analízisén dolgoztak. A csoport 1964 augusztusától adta ki az Anschlag című újságot. Aktivitásukat happening jellegű direkt akciók, sokkoló hatású röpcédulák, plakátok jellemezték. Novemberben Münchenben Dieter Kunzelmann és Frank Böckelmann anarchista SDS-frakciót alakítanak. Tanácskommunista klasszikusokat (Pannekoek, Rühle), valamint a klasszikus anarchizmus szellemében íródott antiparlamentális és a DGB-szakszervezeti szövetség-ellenes iratokat adnak ki, ez utóbbit „Harci szövetség a munkásönigazgatásért” aláírással.
1964 decemberében Berlinben Csombe kongói (Zaire) elnök látogatása ellen tüntető diákok több ízben áttörik a rendőri kordont. 1965 januárjában Berlinben Dutschke, Bernd Rabehl és mások akcionista-antiautoriter frakciót alakítanak az SDS-ben. Ez év nyarán viszont a müncheni SDS kizárja Kunzelmannt és az Aktion der Rätesozialisten tagjait.
1966-ban zajlottak az első nagy ülősztrájkok (sit-in) az egyetemeken, majd ez év decemberében Rudi Dutschke felhívására megalakul az APO (Außerparlamentarische Opposition), mely egyfajta mozgalom, gyűjtőszervezet. Az év során kommuna-elképzelés formálódik az „itt és most”-forradalmiság igényével, az anarchista gyakorlatnak és az önfelszabadításnak a megvalósítási szándékával. 1967 január elsején Berlinben hét taggal megalakul a KOMMUNE I., mely lakó és harci közösség is egyben. Alapításában részt vesz Kunzelmann, Fritz Teufel, Rainer Langhans, és a tagfluktuáció ellenére látványos akciókkal borzolják az állam és a polgárság idegeit. 1967 április 6-án letartóztatják a kommuna-tagokat a városba látogató Humphrey USA-alelnök elleni merénylet-előkészítés vádjával, de aztán hamarosan ki kell őket engedniük, mert a rendőrség bizonyítékul csak nagyobb mennyiségű puding-port tud felmutatni. („Puding-merénylet”). Anarchista szellemiségű, vicces, fantáziadús, mindenfajta tekintélyt romboló röpcédulákat adnak ki, és mivel mindezt SDS aláírással teszik, kizárják őket az SDS-ből. Egy áruházak felgyújtására biztató röpcédula után több kommuna tagot perbe fognak – a bírósági tárgyalótermek látogatása a későbbiekben is gyakori időtöltése a mozgalom tagjainak. 1967 tavaszán Berlinben megalakul az első Republikanischer Club, mely APO aktivisták és anarchisták találkozóhelyévé válik, és országszerte újabb klubok alakulnak. Az APO újságokban –például Konkret, Kursbuch- többek között az anarchista ideálokról is folyt a vita. 1967 június 18-án Frankfurtban megalakult az AUSS (Aktionszentrum Unabhängiger und Sozialistischer Schüler), melyben egyaránt jelen volt anarchista, maoista, trockista irányultság, és néhány hónapon belül már országszerte 34 csoportja működött, közel 1000 taggal. 1967-ben egy szimbólummá váló esemény is történt Berlinben: június 2-án a Reza Pahlavi perzsa sah látogatása elleni tüntetésen egy rendőr agyonlövi Benno Ohnesorgot. Ő a mozgalom első mártírja.
Az állami erőszak ilyen durva megnyilvánulása sokkolta a mozgalmat, és radikalizálódáshoz vezetett. Rudi Dutschke így fogalmaz 1967 júniusában: „Hónapokig tartó viták eredményeképpen született az az értelmezésünk, hogy a polgári demokrácia, amiben élünk, kész utat nyitni a háborúellenes mozgalom számára, mégpedig azzal a céllal, hogy az ellenállást mederbe terelje és befogja. Az is világossá vált számunkra, hogy a fennálló társadalom játékszabályai nem azonosak a mi játékszabályainkkal. A diákság politizáltságának kiindulópontja a demokrácia játékszabályaival való leszámolás…Felhívom a nyugat-német diákokat, hozzanak létre az egyetemeken akcióközpontokat:…az egyetemek és a városok átpolitizálásához felvilágosításra és direkt akciókra van szükség.”
1967 novemberében egy diákgyűlésen, ahol kétezren vesznek részt, megalakítját a KU-t (Kritische Universität), mely beindítja téli szemeszterét és ellen-egyetemként működik. 33 munkacsoport szerveződik, és az előadások, szemináriumok szervezése mellett ebben a szellemi műhelyben készítik elő a Springer-konszern elleni kampányt, az anti-náci kampányt , vagy például a Vietnam-Kongresszust is.
1968 a mozgalom fellendülésének, a nagy reményeknek, és egyben a korábbi egység felbomlásának és a mozgalom szerteágazásának az éve volt. 1968 február 17-18-án a berlini Műszaki Egyetemen (TU) nemzetközi Vietnam kongresszust tartanak, az esemény lezárásaként pedig nagyszabású tüntetést tizenkétezer résztvevővel. A kongresszuson Rudi Dutschke mond nyitóbeszédet, melyben kijelenti: ”Az egyetemen belüli és kívüli kultúrforradalmi átmeneti időszakot már nem tudja letörni az uralkodó osztály, csupán akkor, ha mindannyiunkat megsemmisít. Túl sokan lettünk ahhoz, hogy integrálhasson minket….A jelenlegi fasizmus nem egy pártban vagy egy személyben manifesztálódik, sokkal inkább az emberek autoriter személyiségekké alakításában, a nevelésben, röviden az államapparátus és az intézmények fennálló totalitásában. Az államapparátus elpusztítása a feladatunk, ezen dolgozunk…Elvtársak! Nincs már túl sok időnk… Feladatunk hogy ne várjunk Godot-ra, az új szocialista pártra, hanem dolgozzuk ki konkrétan az egyének mobilizálásának feltételeit… Alkotó képességünkön múlik a látható és rejtett ellentmondások határozott elmélyítése, akciók szervezése, a tömegek kezdeményezőkészségének kibontakoztatása…
Éljen a világforradalom és az abból születő szabad társadalom az egész világon!”
A szenátus válaszképpen február 21-re nyolcvanezres ellentüntetést hív össze, a szakszervezeti szövetség (DGB) és a Springer-konszern aktív támogatásával, „Berlinből nem lehet Saigon!” mottóval. A Springer lapok folyamatosan az APO, és annak vezetői ellen agitáltak. Az uszítás meghozta eredményét: április 11-én egy neonáci körökkel kapcsolatban levő férfi fejbelövi Rudi Dutschkét. A düh elönti az utcákat. Németország-szerte heves utcai tüntetések indulnak, Berlinben egész napos utcai harc zajlik. Dutschke sok fiatal számára forradalmi idolként jelent meg, a zavargások résztvevői nemcsak diákok, hanem sok közöttük a fiatal munkás és szakmunkástanuló. A Springer érdekeltségeket blokád alá veszik, a Berlinben ma is álló Springer toronyházat felgyújtják.
Május elsején a hivatalos szakszervezeti megmozdulások mellett sok helyen tartanak független megmozdulásokat. A berlini APO tüntetésen negyvenezren vesznek részt. A májusi franciaországi események forradalmi perspektívát nyitnak az APO számára, különösen mivel Németországban is tiltakozó akciók, tüntetések, sztrájkok, egyetemfoglalások zajlanak. Csakhogy a sztrájkoló munkások többnyire elhatárolódnak a radikális diákoktól, elvetik módszereiket, és taszítóan hat rájuk az SDS misszionáriusi fellépése. 1968 közepén felerősödnek az APO-n belüli viták, elmélyülnek a töréspontok, és széthullik az akcióegység. Ezután a tevékenység súlypontja kikerül az egyetemekről. Az APO felbomlása körüli viták a politikai célok és az aktuális lehetőségek megítélésének különbözőségéből adódtak. A mozgalom egy része visszavonult a hagyományos intézményi politizáláshoz, a szociáldemokrata párthoz, a szakszervezetekhez, a liberális értelmiségi csoportosulásokhoz. A másik tábort, a radikalizálódott diákokat, fiatal munkásokat egyre erősebb forradalmi attitűd jellemezte. Felismerték, hogy a tisztán diákszerveződés nem elegendő a társadalom mobilizálásához, a hatékony politizáláshoz. Bázis és üzemi csoportok alakításába kezdtek (Basisgruppen, Betriebsgruppen).
Az alapvető forradalomelméleti és stratégiai viták az alábbi négy fő pont körül zajlottak: a Szovjetunióhoz való viszony; szervezeti kérdés: autoriter vagy antiautoriter út; az először felmerülő nőkérdés; és az erőszak problematikája. Ezek a töréspontok –melyek más országok mozgalmaiban is előkerültek, ahol az anarchizmusnak meghatározó jelentősége volt- egy olyan folyamatot indítottak el, melynek a végén az SDS 1970 március 21-én feloszlatta önmagát. Érdemes áttekinteni az idáig vezető frakcióharcokat.
-Felerősödött a Szovjetunió-ellenes irányzat, melyet több esemény is erősített. 1968 augusztus 4-én Szófiában, a Világifjúsági Találkozón (VIT) az SDS delegáció tüntetést szervezett az USA-nagykövetség elé, melyet a bolgár rendőrség szétvert. A csehszlovákiai bevonulás, a „Prágai Tavasz” eltiprása szintén tanulságos volt. A frakciózás oda vezetett, hogy a szeptemberben tartott frankfurti SDS-kongresszuson kizártak öt „sztálinistát”. Ezután egyre erőteljesebbé vált az anarchista és a marxista-leninista gyökerű irányzatok különválása.
-1968-ban megélénkült a nőtagok aktivitása, januárban Berlinben Marianne Herzog és Helke Sander vezetésével megalakult az Aktionsrat zur Befreiung der Frauen. Megfogalmazták azt, hogy az SDS-ben nőellenesség, a nők alávetettsége uralkodik, ugyanúgy, mint a társadalmi élet minden területén. Sok városban alakultak „Nőtanácsok”, női csoportok, melyek beindították a tényleges emancipációs folyamatot. Ezek a csoportok jelentették az új nőmozgalom csíráit. Az autonóm nőcsoportoknak jelentős szerepük volt az „óvodamozgalomban” is –az óvodák problémája ebben az időben merült fel a kommuna-mozgalomban is. Ez a tevékenység országszerte új típusú óvodák szervezését jelentette, ahol antiautoriter, elnyomásmentes szemlélet volt, és habár nem mindig tudatosan, de anarchista nevelési modelleket követtek. 1968 augusztusában megalakult a Zentralrat der sozialistischen Kinderläden Westberlins. A novemberben Hannoverben tartott SDS-kongresszuson a frankfurti nőtanács felhívásában arra szólított fel: „Szabadítsátok fel a szocialista vezetőket polgári farkuk hatalma alól!” A kongresszus férfi vezetősége azonban napirenden kívül helyezte a nőkérdést. A nőmozgalom elindult a saját útján, és kialakult a modern feminizmus.
– Erőteljes frakcióharc bontakozott ki a szervezeti kérdés körül, és hamarosan döntő jelentőségűvé vált a centralizáció vagy forradalmi spontaneitás dilemmája. A két fő csoportot –melyek azután újabb csoportokra bomlottak- leginkább maoistának és anarchistának lehet nevezni. A maoista frakció „proletár” álláspontot akart, az antiautoriter irányzatot kispolgárinak bélyegezte. Céljuk egy erős központ létrehozása volt. Velük szemben állt a forradalmi spontaneitás elvét képviselő irányzat, akik úgy vélték, hogy a szervezeti forma a harc során folyamatos változáson, fejlődésen megy keresztül.
– Komoly szakításokhoz vezetett az erőszak megítélése is. A téma egyre inkább napirendre került, mivel a harc során az erőszak új dimenziói merültek fel. 1968 április 3-án Andreas Baader Gudrun Ensslinnel és két társukkal felgyújtott két frankfurti áruházat a vietnami tömegmészárlás elleni tiltakozásul. 1968 november 4-én utcai ütközet zajlott a berlini Tegeler weg-en. Horst Mahler tárgyalása alkalmából ezer tüntető szervezett, előkészített csatát vívott a rendőrökkel, melynek során 130 rendőr és 21 tüntető sebesült meg. Sorra bukkantak fel a szabotázsakciókat végrehajtó kisebb csoportok , melyek 1968-tól 1971 közepéig egyedül Berlinben közel 70 gyújtogatást és kisebb merényletet hajtottak végre . Ezek a csoportok úgy vélték, hogy az önvédelem érdekében minden eszköz megengedett, és ez az ellen-erőszak –ami az állami erőszakra adott válasz- egy új ember születésének az útja. Az erőszak ellenzői megalakították a Demokratische Aktiont (DA), és kidolgozták az erőszakmentes struktúraváltás elméletét.
Ez a négy nagyobb téma volt az, ami megalapozta az SDS, illetve az APO irányzatokra való szétválását.
A fent említett báziscsoportok (Basisgruppen) tevékenysége kiszélesedett. Az első csoport Berlin Moabit kerületében alakult 1968 tavaszán, és egy évre rá Berlinben már 11 területi és 13 üzemi csoport (Betriebsgruppen) tevékenykedett. Ezek a csoportok az üzemek és kerületek konkrét problémáival foglalkoztak, forradalmi agitációt és oktatást folytattak, ellen-nyilvánosságot teremtettek a Springer-konszern propagandája ellen. A bázis csoportok –habár gyakorlatukban egyértelműen anarchisták voltak- ideológiailag kevert képet mutattak, az akcióegység a kezdeti időkben elfedte a különbözőségeket, de 1969 során ezek egyre nyíltabb konfliktusokhoz vezettek. A csoportokban megjelenő centralizációs törekvésekre adott válaszként egyre többen csatlakoztak az anarchizmus táborához.
A középiskolás fiatalságnak nagy szerepe volt a mozgalomban, 1968-69-ben az ország összes középiskolájában voltak a mozgalomhoz tartozó csoportosulások. A csoportok anarchista szellemiségét mutatja, hogy megfogalmazott követeléseik túlléptek a konkrét iskolai problémákon, és az egyén teljes körű felszabadítását tűzték ki célul.
Az anarchista szellemiség széleskörű elterjedtsége ellenére magát anarchistának nevező csoportból 1968-ban nem volt sok. A legnagyobb szervezet az Anarchistische Arbeiter Bund (AAB) volt, mely 1968-ban alakult Berlin Spandau kerületében, és az 1970-es évek közepéig működött. Eleinte főleg középiskolások, szakmunkástanulók, fiatal munkások alkották a tagságát, és elsősorban a szabadidő együttes eltöltése volt a cél, amit többnyire ifjúsági klubok elfoglalásával valósítottak meg. Idővel kibővült a tevékenység: politikai oktatás, propaganda (graffiti, röpcédulák, újságok), brossúrák (például Bakunyin, Johann Most szövegekkel), helyi aktivitás (például lakbéremelés elleni tiltakozás). Az AAB-csoportokban átlagosan 10-30 tag volt, kevés nő, többnyire tanulók, munkások, 1-2 diák. Átlagéletkor 18-30 év. Berlinben féltucatnyi csoport működött. 1970-ben a május 1-i felvonuláson többszázan vonultak fekete lobogó alatt.
Az új anarchista mozgalom csak részben követte a klasszikus anarchizmus elképzeléseit. Szervezetileg rendkívül sokszínű volt a mozgalom: a politikai irányultságú tanácskommunista-anarchista főirányon kívül széles terepe volt az érzelmi indíttatású, szubkulturális kezdeményezéseknek is. „ Anarchizmus alatt mi az antiautoriter-liberter karakterrel bíró forradalmi-emancipációs mozgalmak széles spektrumát értjük. A magát anarchistának nevező mozgalmon belül is jelentős különbségek vannak a szó megítélését, magyarázatát illetően. Ezért a feltétel az antiautoriter-emancipációs gyakorlat” –állapítja meg a Koordinationsbüro der anarchistisch-rätekommunistischen Gruppen 1972 októberében.
Ideológiai vonatkozásban a mozgalom legfontosabb jellemvonása a tudatos törekvés az anarchizmus és a marxizmus szintézisére: a marxizmusból mint elméleti alapból kiindulva az anarchizmus forradalmi nézetein keresztül eljutni az antiautoriter mozgalom elméletéhez és gyakorlatához. Ezen az alapon dolgozta ki spontaneitás-elméletét a Cohn-Bendit testvérpár, Gabriel és Daniel . Úgy vélték, a spontaneitás –vagyis a merev formákhoz való ragaszkodástól való elrugaszkodás- garantálhatja a forradalmi dinamikát, és ez az, ami az anarchista elképzeléseknek megfelel. Lemondanak a központi vezetésről, de elismerik a forradalmi szervezet szükségességét. A forradalmi avantgárd a társadalmi mozgalomnak alárendelt aktív kisebbség, mely semmiképpen sem degenerálódhat vezető káderek gyülekezetévé. „Az aktív kisebbség az általános mozgalom alkotó része.” Elutasítják a politikai-parlamenti tevékenység minden formáját, és a direkt akciókat tekintik a társadalomátalakító cselekvés egyedüli formáinak. „Az akcióbizottságokká, független akciócsoportokká szervezés a városnegyedekben sem előzte meg az akciókat, hanem lépésről lépésre követte. A szervezésnek alkalmazkodnia kellett az akció mindenkori követelményeihez, mert a korábbi szervezeti formák az eljövendő akciók számára nem megfelelőnek és fékezőnek bizonyultak. A szervezet nem öncél, hanem eszköz, átmeneti mozzanat a folyton változó helyzetben.” „…a spontaneitás minden bürokrácia első számú ellensége, sőt, egyenes tagadása. Igaz, soha senki nem állította, hogy egy meghatározott harc nem függ össze előző harcokkal, s ebből a szempontból sohasem is volt spontán, azaz a történelmen kívül álló mozgalom. A munkásosztály spontaneitása ugyanis semmi egyebet nem jelent, mint azt a képességét, hogy valamely mozgalmat saját magából kiváltson, s hogy saját harci formáit bontakoztassa ki a magukat a munkásmozgalom vezetőinek és kádereinek nyilvánító nagy és kis „élcsapatokon” kívül, sőt ezek ellenére is.” Ezek a nézetek az antiautoriter mozgalom egyes csoportjai számára túl anarchisták voltak. Bernd Rabehl, a mozgalom egyik ideológusa kritizálta az „anarchista dogmatizmust”, a „spontaneitásfetisizmust”. Fontosnak tartotta a direkt akciókat, de a forradalmi reálpolitika lenini-maoi továbbfejlesztésében látta az elkövetkező feladatok meghatározásának lehetőségét.
1969 szeptemberében országos vadsztrájk bontakozott ki a fémiparban, melyhez bányászok is csatlakoztak. A hónap közepére már százötvenezer dolgozó vett részt a „szeptembersztrájkban”. Mivel választások előtt állt az ország, a pártok „megértőek” voltak, és a szakszervezetek is átvették a követelések egy részét. Ahol azonban a követelések „túlzóak” voltak, ott rendőri beavatkozás, vagy a sztrájkoló vendégmunkások ellen idegengyűlölők mozgósítása vetett véget a sztrájknak. A sztrájkmozgalom hatására az SDS-ben „proletár fordulat” ment végbe. Az aktivisták rádöbbentek, hogy a proletariátusnak a kapitalizmusba való beintegrálódásáról szóló nézet tarthatatlan.
Az SDS felfedezte hogy a munkásosztály a forradalom alanya, és háttérbe szorult a korábban vallott nézet az egyén önforradalmasításáról. A fordulat földrajzi következményekkel is járt: Berlinben a tevékenység súlypontja a belvárosból átkerült a hagyományos munkás-kerületbe, Kreuzbergbe. Az SDS, és vele az egész antiautoriter mozgalom végleg szétszakadt. A legnagyobb csoport a maoistáké volt, akik likvidálták az anarchista elhajlásokat, és végrehajtották a „káderek kommunista átnevelését”. Kisebb csoport volt a trockistáké, mely egymással ellenséges csoportokra oszlott. Az antiautoriter hagyományokat az Undogmatische Linke -mely nem egy konkrét szervezet volt, hanem egyfajta mozgalom- vitte tovább. Ez sem volt egységes mozgalom. Egy része Szocialista Irodákat (Sozialistisches Büro, SB) szervezett, a jobb kommunikáció és koordináció érdekében, más csoportok viszont az irodákkal kapcsolatban az autoriter vezető réteg kialakulásának veszélyeire hívták fel a figyelmet. Ezek az irodák a ’70-es évek közepéig anarchista-tanácskommunista gyűjtőpontként működtek.
1969 után megszaporodnak a nevükben is anarchista csoportok. 1971 május 11-én Kronstadt-konferenciát tartanak Berlinben, közel 3000 résztvevővel, „Minden hatalmat a tanácsoknak!” mottó alatt. A résztvevők fele egyszerű érdeklődő volt, ötszázra tehető a kommunista csoportok tagjainak száma, és ezren voltak az anarchisták. 1972-ben ötven városban működtek anarchista csoportok, tagságuk öttől száz főig terjedt. A korabeli statisztika szerint 28%-uk középiskolás volt, 24% diák, 22% szakmunkástanuló, 19% munkás, 7% egyéb alkalmazott. 1973-ban már ötvenöt városban működött hetven csoport: 5 üzemi, 10 gimnáziumi, 4 egyetemi csoport, a többi városrészekben vagy újságszerkesztőségekben. Projekt-csoportok is működtek (például börtön-csoport, iskolai-csoport, és így tovább.) Az 1970-es évek közepére hanyatlásnak indult a mozgalom. Belügyminisztériumi jelentések 1975-ben 26 csoportot és mintegy ötszáz aktivistát tartottak nyilván, 1977-ben azonban már csak 19 csoportot és kétszáz aktivistát.
Az anarchista sajtó már 1968-ban fellendült. 1967 végén jelent meg először a Linkeck, és 1969-ig működött. Önmagát az első antiautoriter újságként hirdette, példányszáma háromezer és nyolcezer között váltakozott. Harcosan tekintélyellenes szellem, szatirikus, meghökkentő megjelenés jellemezte. A tartalom államellenes, antiklerikális, SDS-ellenes, Bakunyin szövegek, montázsok, fotók, képregények jelentek meg újszerű tördeléssel. A szabad szerelem jegyében rendszeresen közöltek pornográf fotókat is. A szerveződés kérdését illetően megállapították, hogy a proletárforradalom alapvető feltétele a Párt meghaladása. A lap a Bild Zeitung egyik céltáblájává vált, és így országosan ismertté lett. Több ízben indult eljárás a szerkesztők ellen, akik közül négyet el is ítéltek. A lap kilenc szám után megszűnt. 1968-69 során működött a Charly Kaputt című kiadvány.
1968 februártól 1972 februárjáig jelent meg az Agit 883 című magazin, mely 10-14 naponta jelent meg –összesen 88 szám- négyezer-és hétezer között változó példányszámban. Ez az újság a széles baloldali spektrum fóruma volt, tükrözte a radikális baloldal útkereséseit. A legnagyobb vitát a RAF alapító nyilatkozatának leközlése váltotta ki. A szerkesztőség egy része „fegyveres leninistának” bélyegezte a RAF-ot, habár az erőszakot elismerték szükséges harci eszközként. Több militáns csoport elutasította a RAF autoriter dogmatizmusát, és velük szemben anarchista-baloldali kommunista teoretikusokra hivatkozva hangsúlyozták a széles mozgalomtól elszakadó avantgárd zsákutcába vezető útjának veszélyességét. A vita a negyven fős szerkesztői kollektíva szétválásához, és a lap megszűnéséhez vezetett. A radikálisabb tagok 1971 tavaszán elindították a Fizz című magazint, mely anarchista szövegek közlése mellett a városi gerillaharcot propagálta. Tíz szám jelent meg, ebből kilencet lefoglaltak és betiltottak a hatóságok. A szerkesztőségben rendszeresek voltak a házkutatások, és eljárások indultak a szerkesztők ellen. Egyikük, Peter Paul Zahl tíz évet töltött börtönben.
Az 1970-es évek elején sorra jelentek meg az anarchista újságok, melyek némelyike rövid ideig létezett (Berliner Anzünder, Hundert Blumen, Bambule), mások néhány évig (Schwarze Protokolle, teoretikus magazin: 1972-1977, a müncheni Blatt: 1973-1985, Info-BUG, Berliner Undogmatische Gruppen: 1973-1978), de olyan is van, mely még napjainkban is működik (Grasswurzelrevolution, anarcho-pacifista magazin 1972-től). 1971-ben indult a MAD magazin Hamburgban, mely 1973-ban –miután az anarchista projekt lejáratásának szándékával hasonló címen jelentettek meg egy polgári-szatirikus magazint- Revolte-ra változtatta a nevét. Ez az újság 1982-ben szűnt meg, de a szerkesztőség ma is működteti a Nautilus kiadót.
Ha összességében tekintjük a ’60-as évek németországi mozgalmait, akkor láthatjuk, hogy az APO nem tekinthető anarchista mozgalomnak, viszont az anarchizmusnak komoly szerepe volt a mozgalom arculatának és pozícióinak kialakításában. Ez ellentmondásos folyamat volt, az anarchizmust –mind kritikusai, mind hívei- sok esetben csupán a direkt akciók gyakorlatára szűkítették le, és időről-időre a marxizmusnak az anarchizmust elutasító irányvonala kerekedett felül. Az anarchizmus évtizedek után kilépett az árnyékból, és a kapitalista rendszerrel szemben forradalmi alternatívaként jelent meg. Megteremtődtek az új anarchista mozgalom alapjai. Ezt sok esetben éppen maguk az anarchisták –vagyis a hagyományos anarchizmust képviselő „régi” anarchisták- utasították el. Az új anarchizmus hangsúlyozta a marxi kapitalizmus-kritika fontosságát, és Marxot Bakunyin mellé helyezte. „Ha az anarchizmus az maradt volna, ami Bakunyin idejében volt, egy hulla lenne ma, és Landauerrel valamint Kropotkinnal lenne egyenlő, azaz egy morcos, fogatlan öreg kutya… akkor mi magunk is csak múzeumi darabok lennénk; mérgesek, agresszívak de porlepték és asztmások.” –fogalmaztak a wetzlari anarchisták. Ez a hang nem tetszett a hagyományos anarchizmus képviselőinek. Akik már húsz éve azon dolgoztak, hogy életben tartsák az anarchista eszmét, hirtelen egy mellettük elfutó mozgalmat láttak. Szkeptikusok voltak az anarchizmus újkeletű népszerűségével kapcsolatban. A diákokat tudatlannak tartották és úgy vélték, akcióikkal csak az anarchizmus erőszakos imázsát erősítik. Különösen ellenszenves volt számukra a marxista tradíciókra való hivatkozás. Augustin Souchy így írt: „Dutschke, Teufel, Rabehl, az APO és az SDS többi szószólója egyáltalán nem ismerik az anarchizmust. Ideológiailag a baloldali marxizmus követői; Adorno, Marcuse valamint Karl Korsch és Ernst Bloch szójegyzékeiből dolgoznak, tehát olyanokra hivatkoznak, akik Karl Marx munkásságának folytatói. Daniel Cohn-Bendit „anarchista-marxizmussal” definiálja önmagát, a fogalmak olyan kombinációjával, mely legalább annyira ellentmondásos, mint egy ateista keresztény.” A diákok elutasították, patriarchálisnak tartották az anarchisták felvilágosító pózát, avíttnak, anakronisztikusnak érezték őket. Történtek kísérletek a párbeszédre, de nem sok sikerrel. Wily Huppertz, aki 1948 óta adta ki a Befreiung című anarchista újságot, 1967-ben vitát kezdeményezett, de leveleire nem kapott választ. 1970-ben Hamburgban találkozót szerveztek a régi és az új generációk részvételével, de két napos, az anarchizmusról és a marxizmusról való hangos vita után a találkozón végleg szétváltak az utak.
A Franciaországban zajló események ismertebbek, ’68 szimbolikus központjának sokan Párizst tekintik. Ennek hátterét az egyik legjelentősebb ’68-as esemény, a május-júniusi sztrájkmozgalom –a világtörténelem legnagyobb sztrájkja- adja. Franciaországban a korszak legnagyobb anarchista szervezetei: az FAF (Anarchista Föderáció), a Daniel Cohn-Bendit nevével fémjelzett akcionista csoportosulások, melyek a Március 22 mozgalom körül csoportosultak, a spontán forradalmi szerveződésekben aktív Enragés (Veszettek), és a baloldali radikalizmus legnagyobb hatású modern megújítója, a Szituacionista Internacionálé. Az FAF –és lapja, a La Libertaire- képviselte a hagyományos anarchizmust, melynek nem volt komoly tömeghatása. Az új-anarchizmus fő orgánuma a Noir et rouge újság volt. A „régi” és az új-anarchizmus között, csakúgy mint Németországban, bekövetkezett a szakítás. A Noir et rouge-ban leszögezték: „A valódi szakítás nem a „marxizmus” és az anarchizmus között van, hanem a liberter szellem és ideák, valamint a leninista, bolsevik, bürokratikus szerveződési koncepció között….Nem félünk kimondani: közelebb állunk a tanács-kommunista mozgalom „marxistáihoz”, mint a hivatalos „anarchistákhoz”, akiknek fél-leninista elképzeléseik vannak a párt-szervezésről.” A gyakorlati mozgalomban az anarcho-szindikalista és baloldali kommunista elvek, vagyis a munkás-önigazgatás ideálja vált meghatározóvá.
A hivatkozott Cohn-Bendit mű („Baloldali radikalizmus. Orvosság a kommunizmus aggkori betegségére” – a mű megírása minden bizonnyal elsősorban Gabriel, az idősebb fivér érdeme. Ez azért is valószínű, mert Daniel Cohn-Bendit tevékenysége már 1968-ban is jóval kevésbé volt radikális, mint a mű gondolatvilága) remek példa az anarchizmus „alkotó” felhasználására. Nem ideológiai doktrinákhoz ragaszkodik –de arról szó sincs, hogy anarchista alapelvekkel szembehelyezkedne!-, hanem a kapitalizmus minél totálisabb meghaladására törekszik. „Minden modern tőkés társadalmat az osztályellentéteiből fakadó alapvető ellentmondás szakít szét. A dolgozó lakosság kizsákmányolása egy kisebbség által, újból és újból leküzdhetetlen érdekellentétet hoz létre az osztályok között.” Felvállalják a baloldali radikalizmus hagyományait, saját elődeik közt említik Marxot és Bakunyint, Rosa Luxemburgot és Mahnót, az I. és a Szituacionista Internacionálét egyaránt. A műben részletesen elemzik a ’68-as eseményeket. A mozgalom kezdetét az jelentette, hogy a diákság egy jelentékeny kisebbsége az oktatási rendszer kritikájától eljutott a tanulmányok társadalmi funkciójának teljes megkérdőjelezéséig. A nantesi egyetem pszichológus hallgatói kiáltványukban elmennek a végsőkig: mivel a pszichológia tudománya teljes mértékben a kizsákmányoló, elidegenedett társadalom kiszolgálója, felhívják pszichológia szakos társaikat, hogy hagyják abba tanulmányaikat… A diáksztrájkok, a vizsgák majd az előadások bojkottja nem jelentett passzív ellenállást. Az elfoglalt egyetemeken nyári egyetemek működtek, ahol közösen, szervezett formában gondolták újra a tudományok alapjait. A diákok által szervezett nyári egyetemek –melyek valódi népi főiskolaként működtek- keretet biztosítottak valamennyi tudomány alapjainak átgondolására. Az eredmény az egész társadalmi rendnek és munkamegosztásnak a megkérdőjelezése lett. Kiléptek a diákmozgalom gettójából, ez adott forradalmi dimenziót a mozgalomnak. A diákmozgalommal párhuzamosan országos sztrájk és üzemfoglalási hullám bontakozott ki. „A direkt akciónak ez az újrafelfedezése egy csapásra tudatára ébreszti a munkásokat, hogy milyen lehetőségekkel rendelkeznek s hogy milyen erősek, ha közvetlenül úgy harcolnak a burzsoázia ellen, hogy hatalmuk egy részét nem delegálják valamely politikai vagy szakszervezeti apparátusba. …Most miénk a gyár, miért dolgoznánk tovább a vállalkozó számára? Teljesen természetesen merül fel az önigazgatás gondolata. Nem valamiféle vezetés vagy a proletariátus adja ki ezt jelszóként, hanem ez egy konkrét problémára adott válasz.”
A szerzők a sztrájkmozgalom elemzése során kifejtik a kapitalizmus meghaladásának általuk képviselt programját. Ők ezt kommunista programnak nevezik, valójában anarchista és tanács-kommunista elemekből építkeznek, központi elemei programjuknak az önigazgatás, az autonómia, a föderalizmus, az osztálytársadalom elvetése és természetesen az államellenesség. Megállapítják, hogy az egyenlőtlen elosztás kritikája csak a probléma felszínét érinti. A kapitalizmusban létező elidegenedéssel a szabad, alkotó emberi tevékenységet állítják szembe. A munka célja az uralkodó osztály uralmának fenntartása. A harc egyre magasabb szintre emelkedése szükségessé teszi a közvetlen igények kielégítésén való túllépést: a termelők önigazgatását, a termelés saját ellenőrzésük melletti újbóli megindítását. A termelés és a feladatok elosztását helyi és országos tanácsok szervezik. A társadalom átalakításához nem elég a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetése, mert a kapitalizmusban a termelő meghatározott piaci értékű árucikk. Az új társadalomban viszont a társadalmilag szükséges munkát a társadalom valós igényei fogják megszabni. A társadalom horizontálisan szerveződik, ahol az egyenlőség nem morális alapokon nyugszik, hanem az önemancipáció természetes következménye.
A szerzőpáros részletesen elemzi a franciaországi politikai helyzetet, a (sztálinista) Kommunista Párt ellenforradalmi szerepét, majd kitérnek rá, hogy az 1917-es oroszországi forradalom után hogyan győzte le a bolsevik pártbürokrácia a forradalmi munkásmozgalmat.
Május végén a baloldali radikálisok így látták a helyzetet: „Ebben az időszakban minden lehetséges; a rendszer már csak rendőrsége és a hivatásos hadsereg egy része révén áll fenn, ami kevés a sztrájkolók óriási számával szemben….A tulajdonképpeni hatalom mindinkább az utcán, a gyárakban, sőt a földeken volt található; a mezőgazdaság egyes szektorai ellátják a városi munkásokat, s egyes parasztok szocializmusról, sőt forradalomról beszélnek.”
Május 24-én tömegtüntetések zajlanak Párizsban, a forradalmi akcióbizottságok az alábbi röpcédulát terjesztik:
„Termelők, mentsük meg önmagunkat! A tízmillió sztrájkolóhoz! Minden munkáshoz!
Nemet mondunk a parlamenti megoldásokra, amelyekkel csak azt lehet elérni, hogy de Gaulle megy, de a munkáltatók maradnak. Nemet mondunk a csúcstárgyalásokra, amelyek csak arra szolgálnak, hogy életben tartsák a halódó kapitalizmust! Semmiféle népszavazást többé, legyen vége a cirkusznak!
Senki se beszéljen helyettünk! Tartsunk továbbra is megszállva minden munkahelyet! Folytassuk a harcot és állítsuk a gazdaságnak a sztrájk által érintett minden szektorát a harcoló munkások szolgálatába! Már ma rakjuk le holnapi hatalmunk alapjait (szervezzük meg a közvetlen ellátást, a közszolgáltatásokat, a szállítást, a tájékoztatást, a lakásügyet, stb.)!
Munkások, Parasztok, Alkalmazottak, Diákok, Középiskolások, szervezzük meg és hangoljuk egybe harcunkat az utcán, az alapfokú csoportokban, ahol csak vagyunk!
Zúzzuk szét a munkáltatókat! Éljen a munkásellenőrzés!”
A tüntetés csúcspontját a tőzsde elfoglalása és felgyújtása jelenti, de ezután a szocialista párti csoportok megakadályozzák további középületek elfoglalását, ami a következő logikus lépés lett volna. „A mi szemünkben a minisztériumok és középületek megszállásának nem az volt a célja, hogy hatalomra juttassa a munkásosztály képviselőit, akiknek kézbe kellett volna venniük az államapparátust, hanem az, hogy, hogy tudatára ébresszük az egész lakosságot: ez az államapparátus gyakorlatilag többé nem létezik, hogy nincs már semmi hatalma, s hogy mindent új alapokon, újból kell felépíteni. Az önigazgatás olyan szükségszerűség volt, amit azonnal valóra kellett volna váltani. Ha Párizs május 25-én arra a hírre ébredt volna, hogy néhány minisztériumot megszálltak, a gaulleizmus azonnal összeomlott volna, annál is inkább, mert a vidéken, amilyen mértékben a hírek Párizsból a sztrájkolókhoz érkeztek, hasonló felkelésekre került sor.”
A forradalmi pillanat elszállt, jött a burzsoá befogás, ígérgetések és karhatalmi erőszak a radikális erőkkel szemben.
Ilyen helyzetben egy forradalmár nem búslakodik, hanem nekiáll levonni a tanulságokat és összegyűjteni a tapasztalatokat, hogy az eljövendő küzdelmekben nagyobb esélye legyen a proletariátusnak a győzelemre. A Cohn-Bendit fivérek különösen fontosnak tartják a szerveződést illető tanulságokat.
„A tegnapi egyhangúság, amikor mindenki kis vackában, kis irodájában és kis boltjában volt kis feleségével kis televíziója előtt vagy az önkiszolgáló üzletben, kis útján kis autójával, ahol unalom és a naponta megismételt fogások és gesztusok uralkodtak, a taposómalom – mindez elsüllyed és eltűnik.
Az akcióbizottságokká, független akciócsoportokká szervezés a városnegyedekben sem előzte meg az akciókat, hanem lépésről lépésre követte. A szervezésnek alkalmazkodnia kellett az akció mindenkori követelményeihez, mert a korábbi szervezeti formák az eljövendő akciók számára meg nem felelőknek és fékezőknek bizonyultak.
A szervezet nem öncél, hanem eszköz, átmeneti mozzanat a folyton változó helyzetben.”
A cél pedig, aminek az eléréséhez a forradalmi szerveződés az eszköz, a kapitalizmus meghaladása. A szerzők programja szerint ez a termelők önigazgatását jelenti, az elidegenedés felszámolását, az árutermelés helyett a társadalom valós igényeinek kielégítését. Az írás ezen része különösen érdekes, már csak azért is, mert megmutatja, hogy olyan szintre jutottak a küzdelmek, ahol már a rendszer meghaladásának konkrét lépései kerültek napirendre.
A könyv azzal zárul, hogy cselekvésre szólítja fel az olvasót:
„Olvasó, a lapok, melyeket olvastál, alapjában véve egyet akarnak mondani: El tudjuk törölni és el kell törölnünk az állítólag természettől való kizsákmányolást. …Kezdd el, nem a többiek számára, hanem a többiekkel, saját magadnak, itt és most, a forradalmat.”
Ez a Cohn-Bendit mű elsőrangú forrás a ’68-as mozgalom ideológiai feltérképezéséhez. Nagyon jó könyv.
A mozgalom ideológiai megalapozásában nagy szerepük volt a komoly elméleti tevékenységet kifejtő, a tanácskommunizmust és az anarchizmust szintetizáló szituacionistáknak. A hagyományos anarchizmus számára az ő tevékenységük is ellenszenves volt. 1971-ben az olaszországi Anarchista Föderáció (FAI) kizárta soraiból a szituacionistákat, akik válaszképpen leszögezték, hogy egyrészt ennek a föderációnak nem is voltak szituacionista tagjai, másrészt az „anarcho-bürokraták” mozgalmainak nincs köze a forradalmi mozgalomhoz.
Guy Debord a fosztogatásról.
Az Egyesült Államokban Németországhoz hasonlóan egy diákszervezet vált a mozgalom kiindulópontjává: a Students for a Democratic Society (SDS), mely a ’60-as évek elején alakult a Michigani Egyetemen. A szervezetben lezajlottak a pozíciók tisztázásához vezető viták, és bekövetkeztek a szakítások: külön úton indultak el a marxista-leninisták (maoisták) (Progressive Labour Party), önálló mozgalomként újult meg a feminizmus, a radikális, az erőszakot középpontba állító csoport pedig Weathermen néven hozott létre szervezetet. A végleges szakítás előtt 1969-ben a Weathermen rövid időre átvette az SDS országos koordinációs központot: a helyi SDS-csoportokban volt némi csodálkozás a megváltozott hangvételű, radikális központi állásfoglalások láttán… A Weathermen a szakítás után elsősorban állami intézmények, kormányépületek ellen elkövetett bombamerényleteket szervezett. 1970-ben a new-yorki 11. utcában egy lakóépületben, tisztázatlan körülmények között bekövetkezett robbanásban 3 aktivista életét vesztette, ezután a csoport újraértékelte az erőszakról vallott nézeteit, és többen is feladták a korábbi harci stratégiát. Az SDS-en kívül a hippi mozgalomból is születtek radikális csoportok. A Youth International Party (Yippi) pszichológiai hadviselést hirdetett az establishment ellen. Egyik vezetőjük, Jerry Rubin arról beszélt, hogy Amerika mindenkit géppé változtatott, ezért fel kell ébreszteni az emberek érzelmeit. A yippik happening-jellegű tüntetéseket szerveztek, de nem riadtak vissza a rendőrséggel való konfrontálódástól sem. 1968 augusztusában, majd 1969 októberében Chicagóban több napos utcai zavargások kirobbantásában volt jelentő szerepük. 1966-ban New Yorkban alakult meg a Motherfuckers nevű szervezet. Nagy hatással volt rájuk a szituacionizmus. Akcionista-hedonista tendenciát képviseltek, hasonlóan a nyugati parton 1969-ben alakult International Werewolf Conspiracy-hoz, vagy a Detroitban 1968-ban alakult White Panther Party-hoz. Anarchista irányultságú lapok sora indult el, mint például a Seed, a Guardian , a Guerrilla, vagy az ingyenes boltokat, vidéki kommunákat szervező diggerek lapja, a Digger Papers.
Nagy-Britanniában a ’60-as évek változásai jól nyomon követhetők az Anarchy magazinban, melynek 1961 és 1970 között Colin Ward volt a szerkesztője. A lap célja az volt, hogy haladjon a korral és túllépjen a hagyományos mozgalom ideológiai dogmáin. Beszámoltak a világban zajló eseményekről, nyomon követték a diáklázadásokat, de feltárták annak szerintük zavaros ideológiai alapjait. Sok „régi” anarchistához hasonlóan úgy vélték, a diákok „forradalmat játszanak”. Ugyanakkor az Anarchy mégis az új-anarchizmus képviselőjének tekinthető, mert folyamatosan kereste a lehetőséget az anarchista elképzelések gyakorlatba való átültetésére. Ahelyett hogy vársz a forradalomra: Do-it-yourself! –hirdették. A D.I.Y. szemlélet másoknál is megjelenik: „Képtelenség és a valóságtól idegen dolog azt képzelni, hogy a forradalmat egyetlen, döntő akció útján meg lehet valósítani. A forradalmi folyamat a kapitalizmus eltompultsága ellen napról napra újra kezdődik, az ellen a tompaagyúság ellen, mely megakadályoz bennünket, hogy észrevegyük: mindenütt, bennünk, a munkahelyen és másokhoz való kapcsolatainkban lehetőségek rejlenek arra, hogy kivonjuk magunkat a rendszer alól.” Az Anarchy hangsúlyt fektetett a képzésre, képviselte a megújult feminizmust, a környezetvédelmet, támogatta a házfoglaló mozgalmat. Gyakorlatban mutatták meg, hogy az anarchisták képesek az együttműködésre. „Kezdd el, nem a többiek számára, hanem a többiekkel, saját magadnak, itt és most, a forradalmat!”
Más utat járt be a forradalmi anarchista irányzatot képviselő Angry Brigade, akik 1970 és 1972 között 25 szabotázs-akciót, bombarobbantást hajtottak végre, bankok, nagykövetségek, parlamenti képviselők házai ellen, akcióik során mindössze egy sebesülés történt. A csoportból tizenkét tag került börtönbe. Nézeteiket nyilatkozataikból ismerhetjük meg. „Angry Brigade: 6. kommüniké.
Forradalmár társaink…
Túl sokáig tűrtük tétlenül az erőszakot, amit a rendszer használ. Naponta érnek minket támadások. Erőszak nem csak az, amit a hadsereg és a rendőrség művel, vagy ami a börtönökben van. Erőszak az is, amit ez a vacak elidegenedett kultúra sugároz tv-filmekkel és magazinokkal, és az is amit a városi élet sivár sterilitása nyújt. Erőszak a munkánk mindennapi kizsákmányolása, ami a nagyfőnököknek hatalmat ad hogy ellenőrizhessék az életünket és a rendszert saját végzete felé irányítsák. Mennyi Rolls Royce…mennyi Észak-Írország…mennyi munkásellenes törvény kell még bizonyságul, hogy a kapitalizmus válságára az uralkodó osztály csak a nép elleni politikai támadással tud reagálni? De a rendszer sohasem fog önmagától összeomlani vagy megszűnni. Egyre több munkás ismeri ezt fel, és erősödik a szerveződés és a harcias politizálás iránti igény…
A mi szerepünk mélyíteni a politikai ellentéteket minden szinten. Nem kiadványokkal vagy szocialista frázisok puffogtatásával. A mi támadásunk erőszakos. A mi erőszakunk szervezett. Nem az a kérdés, hogy a forradalom erőszakos lesz-e. A szervezett erőszakos harc és a szervezett terrorizmus együtt halad. Ezek a forradalmi munkás-mozgalom taktikai eszközei. Ahol két vagy három forradalmár szervezett erőszakkal támad az osztályrendszerre… ott van az Angry Brigade. A forradalmárok országszerte használják ezt a nevet a rendszer elleni akciókhoz. Sohasem győzött még forradalom erőszak nélkül. Ahogyan az új forradalmi társadalom szerkezetét és programját egyesíteni kell a harc minden pontján minden szervezeti szinten, ugyanúgy a szervezett erőszak jelen van a harc minden pontján addig, amíg a felfegyverzett forradalmi munkásosztály meg nem dönti a kapitalista rendszert.”
Az erőszak itt is komoly vitákat váltott ki a mozgalomban, a legfőbb kritika az volt, hogy az erőszakos akciók nyomán fokozódott a teljes baloldali spektrum elleni represszió. Az ezzel szemben álló vélemények szerint az állami represszió az Angry Brigade tevékenysége nélkül is jelen van, és az állam minden esetben üldözi az államellenes erőket –legalábbis ha azok valóban veszélyesek rá nézve.
Észak-Írországban a People’s Democracy csoport képviselte a marxista-anarchista összefogást. 1969-ben kijelentették, hogy Észak-Írországban nem vallásháború folyik, hanem politikai és társadalmi felszabadító harc.
Olaszországban a diákmozgalom már a kezdetektől ki tudott törni az értelmiségi gettóból. 1967-1968 fordulóján egyetemfoglalások, heves utcai összecsapások zajlottak a diákok és a rendőrök között . Ezzel párhuzamosan a nagyobb üzemekben gyárfoglalások zajlottak. Széles társadalmi bázisa volt az önsegélyezés különböző formáinak, ami a gyakorlatban a közüzemi szolgáltatásokért való fizetés megtagadását jelentette. 1969-től hosszan elhúzódó forradalmi jellegű küzdelem bontakozott ki országszerte, mely kitermelte magából az anarchista gyökerű operaismo irányzatot – természetesen jelen voltak a különböző „régi” –mint a már említett FAI- és új anarchista csoportosulások is.
„ A flaszter alatt ott a strand!”
1968 után…
1968-ban nem győzött a forradalom, és a kortársak közül sokan vereségként élték meg az események lezárulását. Németországban, Franciaországban, Olaszországban, az Egyesült Államokban többtucatnyi aktivista veszítette életét a harcok során, és sok százan kerültek börtönbe. Megváltozott a világ, és nehéz tárgyilagosan megítélni, hogy volt-e értelme az áldozatoknak, a küzdelemnek. „A flaszter alatt ott a strand!” – ez a jelszó ’68-ban azt jelentette, hogy elég felbontani az „útborítást”, és már meg is találjuk a valódi életet. Az utat újraaszfaltozták, de az aszfalt alatt továbbra is ott van az eltemetett strand. A tiltakozó mozgalmakat felszámolták vagy integrálták a rendszerbe. Az elégedetlenséget reformokkal, pótszerekkel leszerelték. Azonban az 1968-as forradalmi robbanáshoz vezető problémák csak látszólag szűntek meg, és az akkor megfogalmazott kérdésekre ma sincs válasz.
Az anarchista mozgalom –akárcsak az egész világ- megváltozott. Társadalmi bázisa kiszélesedett, állandósult. Széles anarchista infrastruktúra épült ki, a szervezett és az egyéni anarchizmus jelen van a bolygónak szinte minden országában. Az anarchista mozgalom rendkívül tarka, és a különböző rendszerkritikus mozgalmakban is számtalan anarchista hatás mutatható ki. Az anarchizmus 1968-ban bebizonyította, hogy képes alkalmazkodni a változó körülményekhez, és képes autentikus válaszokat megfogalmazni a sorsdöntő kérdésekre. Ez talán a legfontosabb tanulság.
Irodalomjegyzék
A Decade of Anarchy (1961-1970). Selections from the Monthly Journal Anarchy. Ed. Colin Ward. Freedom Press, London 1987.
Anarchizmus. A harc folyik tovább… Forradalom Füzetek, Budapest. é.n. [1998]
Anarchizmus és rendezőelvek. A Magyar Politikatudományi Társaság Évkönyve. Szerk. Szoboszlai György Budapest, 1987.
Bartsch, Günter: Anarchismus in Deutschland. Bande II. 1965-1973 Fackelträger-Verlag, Hannover 1973.
Birchall, Ian: France 1968: „All power to the imagination!” In: Revolutionary Rehearsals Ed. Colin Barker Bookmarks, London, Chicago and Melbourne 1987.
Birke, Peter: A vadsztrájkok és a szakszervezetek a Német Szövetségi Köztársaságban (1967-1973). In: A nemzetözi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv, 2007. Magyar Lajos Alapítvány, Budapest 2006.
Brinton, Mauric: Mai ’68. Solidarity-Pamphlet, London 1968.
Cohn-Bendit, Daniel és Gabriel: Baloldali radikalizmus – Orvosság a kommunizmus aggkori betegségére. H. n., é. n. [Kossuth Könyvkiadó, zárt sorozat]
Csontos György: A zöldek. Kossuth Kiadó, Budapest 1982.
Das Leben ändern, die Welt verändern! 1968. Dokumente und Berichte. Her. Lutz Schulenburg. Edition Nautilus, Hamburg 1998.
Dauvé, Gilles – Martin, Francois: Niedergang und Wiederkehr der kommunistischen Bewegung. Wildcat-Zirkular 52/53. Köln 1999.
Debord, Guy: Die Gesellschaft des Spektakels. Edition Revolutionsbräuhof, Wien 1996.
Drücke, Bernd: Zwischen Schreibtisch und Straßenschlacht. Anarchismus und libertäre Presse in Ost- und Westdeutschland. K-O Wissenschaft, Münster 1998.
Dutschke, Gretchen: Rudi Dutschke. Wir hatten ein barbarisches, schönes Leben. Verlag Kiepenheuer und Witsch, Köln 1996.
Fragmente zur Geschichte. ’68 und ’70er Jahre. Her. AG Zivilisation und Barbarei. Berlin 1995.
Green, Gil: Új radikalizmus: anarchizmus vagy marxizmus? Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1973.
Henning, Markus-Raasch, Rolf: Neoanarchismus in Deutschland. Entstehung-Verlauf-Konfliktlinien. Oppo-Verlag, Berlin 2005.
Kätzel, Ute: Die 68erinnen. Porträt einer rebellischen Frauengeneration. Rowohlt, Berlin 2002.
Konok Péter: ”…a kommunizmus gyermekbetegsége”? Baloldali radikalizmusok a 20. században. Napvilág Kiadó, Budapest 2006.
Kunzelmann, Dieter: Leisten Sie keinen Widerstand! Bilder aus meinem Leben. Transit Buchverlag, Berlin 1998.
Linkeck -Erste antiautoritäre Zeitung- Reprint: Karin Kramer Verlag, Berlin 1987.
Mailänder, Ulf – Zander, Ulrich: Das kleine Westberlin-lexikon. Die alternative Szene der siebziger und achtziger Jahre. Berlin 2003.
Nemes János: Terroristák az NSZK-ban. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1978.
Red Devil: Frankreich 1968: Rebellion im Herzen der Bestie. Bibliothek des Widerstandes, Lübeck 2002.
Reinders, Rolf – Fritzsch, Ronald: Die Bewegung 2. Juni. Gespräche über Haschrebellen, Lorenzentführung, Knast. Edition ID-Archiv, Berlin-Amsterdam 1995.
Situationistische Internationale: Die wirkliche Spaltung in der Internationalen. Edition Revolutionsbräuhof, Wien 1997.
Stowasser, Horst: Anarchie! Idee-Geschichte-Perspektiven. Edition Nautilus, Hamburg 2007.
Szirtes Gábor: Nagyvárosi gerillák. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1995.
The Angry Brigade 1967-1984. Documents and chronology. Elephant Editions, London 1985.
This is not a tour guide. An other view on Amsterdam. SPOK, Amsterdam 1994.
Ton Steine Scherben. Geschichten, Noten, Texte und Fotos aus 15 Jahren. Her. Dirk Nishen. Berlin 1985.
Ward, Colin: Anarchy in Action. London 1973.
Woodcock, George: Anarchism. A history of Libertarian ideas and movements. Penguin books, Harmondsworth 1986.
Leave a Reply